S?tét útjuk utolsó szakasza volt a legmeredekebb. Hodor a végén már a fenekén csúszva ereszkedett lefelé, t?r?tt csontok, kilazult f?ldg?r?ngy?k és kavicsok z?rgése k?zepette csúszott és bukdácsolt az alagútban. A lány egy s?téten ásító szakadékon átível? természetes híd végénél várta ?ket. Bran odalentr?l rohanó víz robaját hallotta. Egy f?ld alatti folyó.
– át kell kelnünk? – kérdezte, amikor a Reedek is megérkeztek. A lehet?ség megrémítette. Ha Hodor megcsúszik a keskeny hídon, mindketten lezuhannak.
– Nem, fiam – felelte a gyermek. – Fordulj meg. – Magasabbra emelte a fáklyáját és a fény mintha megváltozott volna. A lángok az egyik pillanatban még narancsszín?en és sárgán lobogtak, v?r?ses derengésbe borítva a barlangot a másikban pedig minden szín elhalványult, csak a fekete és a fehér maradt. Hátul Meera felszisszent. Hodor megfordult.
Egy sápadt nagyúr ült el?ttük ébenfekete pompában, gubancos gy?kerekb?l kialakított varsafa trónon, mely úgy ?lelte k?rül cs?kevényes lábát, ahogy anya a gyermekét.
Teste olyan csontvázszer?, ruhája olyan rongyos volt, hogy Bran el?sz?r egy újabb holttestnek nézte, egy halottnak, melyet ül? helyzetbe támasztottak, miután a gy?kerek k?rben?tték. A tetem b?re hófehér volt, eltekintve egy vérv?r?s folttól, amely a nyakától kúszott fel az arcáig. Vékony szálú, finom, fehér haja a f?ldet verdeste. A gy?kerek fakígyókként tekeregtek a lába k?rül. Az egyik a nadrág anyagán áthatolva a combjába fúródott, és a vállánál bukkant el? újra. Koponyájából s?tétv?r?s levelek sarjadtak, homlokát szürke gombák pettyezték. Az arcán feszül? kevéske b?r feszes volt, és szikkadt, akár a keményített b?r, de már az is foszlani kezdett, itt-ott kilátszottak alóla a barna és sárga csontok.
– Te vagy a háromszem? varjú? – hallotta Bran a saját hangját. Egy háromszem? varjúnak három szeme kellene, hogy legyen. Ennek itt csak egy van, és az is v?r?s. érezte, hogy az az egy szem ?t nézi, vértócsaként ragyogva a fáklyafényben. A másik szem helyén vékony gy?kérkacs n?tt az üregb?l, lefutott az arcon, majd a nyaknál újra elt?nt.
– Varjú? – A sápadt nagyúr hangja száraz volt. Ajka lassan mozgott, mintha elfelejtette volna, hogyan formálja meg a szavakat. – Igen... egykor. Fekete ?lt?zet és fekete vér. – Ruhái foszladoztak és kifakultak, néhol moha n?tt rajta, máshol férgek rágták ki, de egykor fekete lehetett. – Sok minden voltam, Bran. Most az vagyok, aminek látsz, és most már megérted, miért nem mehettem el én hozzád... csak az álmaidban. Hosszú ideje figyellek, néztelek ezer szemmel és eggyel. Láttam a születésedet, és el?tte atyádét is. Láttam az els? lépteidet, hallottam az els? szavadat, része voltam az els? álmodnak. Figyeltelek, amikor lezuhantál. és most végre elj?ttél hozzám, Brandon Stark, bár lehet, hogy már kés?.
– Itt vagyok, ha ?sszet?rve is – mondta Bran. – Te... képes vagy... meggyógyítani? úgy értem, a lábamat.
– Nem – felelte a sápadt úr. – Az meghaladja az er?met.
Bran szemét elfutották a k?nnyek. Olyan hosszú utat tettünk meg! A barlangban visszhangot vetett a fekete folyó zubogása.
– Soha t?bbé nem fogsz járni, Bran – ígérték a sápadt ajkak –, de megtanulsz repülni.
Tyrion
Hosszú ideig meg sem moccant, mozdulatlanul feküdt a fekhelyként szolgáló régi zsákok halmán, hallgatta a szél zúgását a k?telek k?z?tt, a hajót?rzsnek csapódó hullámok loccsanásait.
Az árboc f?l?tt ott lebegett a telihold. K?vet engem lefelé a folyón, figyel, mint valami hatalmas szem. A maga k?ré csavart dohos b?r?k melege ellenére kirázta a hideg. Kellene egy kupa bor. Vagy inkább egy tucat. De el?bb látja pislogni a holdat, minthogy az a kurafi Griff engedje oltani a szomját. Tyrion kizárólag vizet ivott, amit?l álomtalanul forgolódott, és éjjel-nappal reszketve verejtékezett.
A t?rpe felült, fejét a tenyerébe hajtotta. álmodtam? Nem emlékezett semmire. Az éjszakák soha nem voltak kegyesek Tyrion Lannisterrel. Még a puha, tollas ágyakban sem tudott rendesen aludni. A Szende Sz?z fedélzetén, a kabin tetején készítette el fekhelyét, párnája egy ?sszetekert kenderk?tél volt. Jobban érezte magát itt, mint a hajó sz?k?s rakterében. A leveg? frissebb volt, a folyó hangjai pedig barátságosabbak, mint Kacsa horkolása. Az élvezetért viszont meg kellett fizetnie: a deszkák kemények voltak, és minden alkalommal elmerevedve, fájó és sajgó lábbal ébredt.