– Van neved? – kérdezte Bran.
– Csak ha szükségem van rá. – Fáklyájával a barlang hátsó részében lév? fekete hasadék felé intett. – Lefelé vezet az utunk. Most velem kell j?nn?t?k.
Bran újra megborzongott
– A felderít?...
– ? nem j?het
– Meg fogják ?lni!
– Nem, már nagyon régen meg?lték. Gyertek, odalent melegebb van, és senki nem fog bántani titeket. Már vár rátok.
– A háromszem? varjú? – kérdezte Meera.
– A z?ldlátó. – Azzal elindult nem hagyva más választást, mint hogy k?vessék.
Meera felsegítette Brant Hodor hátára, bár a kosár félig ?sszet?rt és csupa víz volt a megolvadt hótól. Utána átkarolta a testvérét, és újra talpra állította a fiút. Jojen kinyitotta a szemét.
– Mi az? Meera? Hol vagyunk? – A t?z láttán elmosolyodott. – Nagyon kül?n?s álmot láttam.
Az út sz?k volt, kanyargós, és annyira alacsony, hogy Hodor nemsokára már csak ?sszeg?rnyedve tudott haladni. Bran is lekuporodott, amennyire csak tudott, de feje még így is folyton nekiüt?d?tt a mennyezetnek. Minden érintésnél laza f?lddarabok hullottak a hajába és a szemébe, egy alkalommal pedig a homlokát csapta neki egy vastag, fehér gy?kérnek, amely az alagút falából állt ki, ágai k?zt lelógó kacsokkal és pókhálókkal.
A gyermek fáklyával a kezében ment el?ttük, levélk?penye halkan susogott, de a járat olyan s?r?n kanyarodott, hogy Bran hamarosan elvesztette szem el?l. Az alagút nemsokára elágazott, de a bal oldali ág teljesen s?tét volt, így még Hodor is tudta, hogy a fáklyafényt k?vetve jobbra kell mennie.
Az árnyékok váltakozása miatt úgy t?nt, mintha a falak folyamatos mozgásban lennének. Bran fehér kígyókat látott el?tekeregni a falakból maga k?rül, majd visszabújni, és a szíve hevesen vert a félelemt?l. Az is eszébe jutott, hogy talán tejkígyók vagy óriási, puha és vizeny?s kriptaférgek fészkébe tévedtek.
A kriptaférgeknek fogaik is vannak.
Hodor is látta ?ket.
– Hodor! – motyogta rémülten, és alig akart továbbmenni. ám amikor a lány megállt, hogy beérjék, a fáklyafény megállapodott, és Bran látta, hogy a kígyók valójában ugyanolyan fehér gy?kerek, mint amibe a fejét beverte.
– Varsafa – mondta. – Emlékszel a szívfára az istenerd?ben, Hodor? A fehér fára a v?r?s levelekkel? Egy fa nem árthat neked!
– Hodor. – Hodor újra elindult, a lány és a fáklya után sietett, egyre mélyebben a f?ld belsejébe. újabb elágazást hagytak maguk m?g?tt, majd még egyet, és végül beértek egy nagy, visszhangos barlangcsarnokba, amelyik akkora lehetett, mint Deres nagyterme. A barlang mennyezetéb?l és padlójából is fehér fogak meredtek el?. A levélk?penyes lány óvatosan kerülgette ?ket, id?nként megállt, és türelmetlenül intett a fáklyájával. Erre, erre, gyorsabban! – mintha ezt mondta volna.
Ezután még t?bb oldaljárat k?vetkezett, még t?bb terem, és Bran valahonnan jobbról víz cs?p?gését hallotta. Amikor odanézett, egy szempár bámult vissza rá, a ferde hasítékokból élesen tükr?z?d?tt vissza a fáklya fénye. újabb gyermekek, gy?zk?dte magát, a lány nincs egyedül. De minduntalan eszébe jutott ?reg Nan meséje Grendel gyermekeir?l.
A gy?kerek mindenhol ott voltak, átkígyóztak a f?ld?n és a k?veken, egyes járatokat lezártak, másoknak a mennyezetét tartották. Minden szín elt?nt, j?tt rá hirtelen Bran. Az egész világ fekete f?ldb?l és fehér fából állt. A deresi szívfa gy?kerei olyan vastagok voltak, mint egy óriás lába, de ezek még azt is felülmúlták. és Bran még soha nem látott ilyen sokat. Egy egész varsafaerd? lehet a fejünk f?l?tt.
A fény újra megrebbent Akármilyen kicsi is volt, a lány-aki-mégsem-lány nagyon gyorsan tudott mozogni, ha akart. Ahogy Hodor trappolt utána, valami megreccsent a talpa alatt. Olyan hirtelen torpant meg, hogy Meera és Jojen csaknem nekiütk?ztek.
– Csontok – mondta Bran. – Ezek csontok.
A járat talaját madarak és más állatok csontjai borították. De voltak k?ztük másféle csontok is, nagyobbak, melyek bizonyára óriásoktól származtak, és egészen kicsik, talán gyermekek csontjai. Az egyik oldalon, a k?be vésett beugrókból koponyák meredtek rájuk. Bran felismert egy medve– és egy farkaskoponyát de volt ott fél tucat emberi, és ugyanannyi óriáskoponya is. Az ?sszes t?bbi apró volt, és furcsa alakú. Az erd? gyermekei. A gy?kerek k?rbefonták ?ket, némelyik tetején hollók kuporogtak, és fényes fekete szemükkel ?ket figyelték.