– A barlang védett hely.
Meera a hasadékot tanulmányozta a domboldalon.
– Nem lehet t?bb száz?tven lépésnél.
Nem, gondolta Bran, de végig felfelé kell menni. A domboldal meredek volt, és s?r? erd? borította. A hóesés három napja elállt, de az olvadás nem indult meg. A fák alatt a talajt vastag, fehér, érintetlen hólepel borította.
– Senki nincs itt – jelentette ki bátran. – Nézzétek a havat, nincsenek lábnyomok.
– A Mások nem hagynak nyomokat a havon – mondta a felderít?. – Soha nem jelzik nyomok a haladásukat. – Egy holló ereszkedett le az égb?l, és telepedett a vállára. Mostanra csupán tucatnyi nagy, fekete madár maradt velük, a t?bbiek fokozatosan lemaradtak; minden reggel, amikor felébredtek, egyre kevesebben voltak.
– Gyere! – rikoltotta a madár. – Gyere! Gyere!
A háromszem? varjú, gondolta Bran. A z?ldlátó.
– Nincs olyan messze – mondta. – Egy kis kapaszkodás, és már biztonságban is vagyunk. Talán tüzet is gyújthatunk. – Mindannyian fáztak, átáztak és éhesek voltak, kivéve a felderít?, Jojen Reed pedig segítség nélkül már járni sem tudott.
– Indulj! – Meera Reed lehajolt az ?ccséhez. A fiú csukott szemmel ült egy kid?lt t?lgyfa t?rzsén, és hevesen reszketett. Arcának az a része, ami kilátszott csuklyája és kend?je alól, színtelen volt, akár a hó, de a lélegzete még látszott, amikor kifújta az orrán a leveg?t. Meera egész nap cipelte. Egy kis étel és a t?z majd rendbe hozza, gy?zk?dte magát Bran, bár már egyáltalán nem volt biztos benne. – Nem tudok egyszerre harcolni és Jojent cipelni, ahhoz túlságosan meredek az emelked?. Hodor, vidd fel Brant a barlanghoz.
– Hodor. – Hodor ?sszecsapta a tenyerét.
– Jojennek csak ennivaló kell – mondta Bran sután.
Tizenkét nap telt el azóta, hogy a jávorszarvas harmadszor és utoljára ?sszeesett, azóta, hogy Hidegkéz letérdelt az állat mellé, és valamilyen ismeretlen nyelv? imát mormolva átvágta a torkát. Bran sírt, akár egy kislány, amikor az élénkpiros vér ki?ml?tt a hóra. Még sosem érezte magát annyira nyomoréknak, mint amikor tehetetlenül figyelte, ahogy Meera Reed és Hidegkéz feldarabolja a bátor állatot, amelyik odáig vitte ?ket. Megfogadta magában, hogy nem eszik bel?le, hogy inkább éhen marad, minthogy lakmározzon egy barátból, de végül kétszer is evett, egyszer a saját b?rében, egyszer Nyáréban. Bármilyen sovány és kiéhezett volt is a szarvas, a hús, amit a felderít? kinyert bel?le, hét napig kitartott, amikor is egy dombtet?n álló régi er?d romjai k?zt, a t?z f?lé g?rnyedve végeztek az utolsó falatokkal.
– Igen, ennie kell – értett egyet Meera ?ccse homlokát simogatva. – Mindannyiunknak, de itt nincs étel. Menj el?re!
Bran kipislogott a szeméb?l egy k?nnycseppet, és érezte, ahogy ráfagy az arcára. Hidegkéz megfogta Hodor karját.
– S?tétedik. Ha most még nem is, de nemsokára itt lesznek. Gyerünk!
Hodor ezúttal nem szólt, csak leverte a havat a lábáról, és Brannel a hátán nekivágott az emelked?nek. Hidegkéz mellettük lépdelt, fekete kezében a karddal. Nyár k?vette ?ket. Néhány helyen a hó mélyebb volt a rémfarkas magasságánál, ilyenkor mindig megállt, és megrázta magát, miután kilábalt bel?le. Bran menet k?zben nehézkesen hátrafordult, és látta, hogy Meera az ?ccse alá csúsztatja a kezét, és talpra állítja a fiút. Túlságosan nehéz neki. ? is éhezik, és már nem olyan er?s, mint régebben volt. A lány másik kezébe fogta békavadász dárdáját, és beled?fte a hóba, hogy legyen mire támaszkodnia. éppen csak elindult felfelé, félig vonszolva, félig cipelve ?ccsét, amikor Hodor áthaladt két fa k?z?tt, és Bran elvesztette ?ket szem el?l.
A domb egyre meredekebbé vált. Hodor csizmája alatt ropogott a hó. Egyszer kimozdult a talpa alatt egy k?, elkezdett csúszni hátrafelé, és kis híján lebukfencezett a meredélyen. A felderít? az utolsó pillanatban kapta el a karját.
– Hodor – mondta k?sz?netképpen Hodor.
Minden széll?kés finom, fehér, az utolsó napsugarak hatására üvegként csillogó hóporral t?lt?tte meg a leveg?t. Hollók repdestek k?rül?ttük. Az egyik el?rerepült, és elt?nt a barlang belsejében. Már csak száz lépés, gondolta Bran, nincs messze.
Nyár egy tük?rsima, meredek hómez? aljában hirtelen megtorpant. A rémfarkas oldalra fordította a fejét, beleszimatolt a leveg?be, és halkan morogni kezdett. Felborzolt sz?rrel hátrált el az újabb emelked?t?l.
– Hodor, állj! – kiáltotta Bran. – Hodor, várj! – Valami nem volt rendben. Nyár megérezte, és most már ? is. Valami rossz. és k?zel van. – Hodor, ne, menj vissza!