és hirtelen már nem Bran volt, a hóban kúszó nyomorék fiú, hanem Hodor a lejt? k?zepénél, akinek egy lidérc próbálta kikaparni a szemét. üv?ltve talpra állt, és teljes er?b?l félrehajította az él?halottat Az azonnal térdre emelkedett, megpróbált felállni. Bran el?rántotta Hodor kardját. Valahol mélyen hallotta szegény Hodor nyüszítését, de a felszínen most hétlábnyi tomboló harag volt, pengével a kezében. Felemelte a kardot, és hangos ny?géssel lesújtott a halott emberre. Az acél áthatolt nedves gyapjún, rozsdás páncélon és rothadó b?r?n, mélyen belevágott a húsba és a csontokba.
– HODOR! – b?mb?lte, és újra lesújtott. Ezúttal leválasztotta a lidérc fejét a nyakáról, és egy pillanatra vad diadalt érzett... amíg a halott kezek el nem kezdtek vakon tapogatózni a torka után.
Bran vérz? sebekkel hátrált, és a k?vetkez? pillanatban felbukkant mellette Meera Reed, aki a lidérc oldalába d?fte hosszú békavadász dárdáját
– Hodor! – üv?lt?tte Bran újra, és felfelé mutatott a domboldalon.
– Hodor, hodor!
Jojen kétségbeesetten küszk?d?tt ott, ahová a n?vére lerakta. Bran odasietett hozzá, eldobta a kardot felkapta a fiút, és felállt vele.
– HODOR!
Meera vezette a menetet fel az emelked?n, id?nként kiszúrva a túlságosan k?zel merészked? lidércek felé. ártani nem tudott nekik, de feltartóztatta a lassan és nehézkesen mozgó holtakat.
– Hodor – mondta Hodor minden lépésnél. – Hodor, hodor.
– Azon t?prengett mit szólna Meera, ha hirtelen elmondaná neki, hogy szereti.
Valamivel felettük lángoló alakok táncoltak a hóban.
A lidércek! – d?bbent rá Bran. Valaki felgyújtotta a lidérceket!
Nyár vicsorogva és harapdálva ugrálta k?rbe a legk?zelebbit, a hatalmas alak rángatózott a lángok k?z?tt. Nem volna szabad olyan k?zel mennie, mit m?vel? Aztán meglátta saját magát, ahogy arccal lefelé fekszik a hóban. Nyár megpróbálta elzavarni a lényt a k?zeléb?l. Mi van, ha meg?l? – t?n?d?tt a fiú. ?r?kre Hodor maradok? Visszatérek Nyár b?rébe? Vagy egyszer?en meghalok?
A világ elmosódott k?rül?tte. A fehér fák, a fekete égbolt, a v?r?s lángok, minden kavargott, p?rg?tt, táncolt. érezte, hogy megtántorodik, és hallotta Hodor üv?ltését:
– Hodor hodor hodor hodor! Hodor hodor hodor hodor! Hodor hodor hodor hodor hodor!
A barlangból hollók felh?je r?ppent ki, és látott egy kislányt, aki fáklyával a kezében hadonászott. Bran egy pillanatra azt hitte, a n?vére, Arya az... persze nem lehetett hiszen Arya t?bb ezer mérf?ldre van t?le, vagy talán meg is halt. és mégis ott volt, gubancos hajjal, lefogyva, rongyosan táncolt a havon. K?nnyek sz?ktek Hodor szemébe, és r?gt?n meg is fagytak.
Minden ?sszekavarodott felfordult, és Bran ismét a saját b?rében találta magát félig betemetve hóval. Az ég? lidérc ott tornyosult f?l?tte, még a hólepte fákhoz képest is hatalmasnak t?nt. Nem visel ruhát, ismerte fel Bran egy pillanattal azel?tt, hogy a legk?zelebbi fa lerázta magáról a havat, és az ?sszes a fejére zuhant.
Amikor magához tért, már vastag t?levélágyon feküdt, s?tét k?mennyezet alatt. A barlang. A barlangban vagyok Szájában még mindig vér ízét érezte megharapott nyelve miatt, de jobbra t?z égett a bel?le áradó h? lágyan melengette az arcát, és eddig még sosem tapasztalt jó érzés t?lt?tte el. Nyár a k?zelében szuszogott, és a b?rig ázott Hodor is ott volt. Meera Jojen fejét tartotta az ?lében. Az Aryára hasonlító kislány fáklyával a kezében állt f?l?ttük.
– A hó – szólalt meg Bran. – Rám esett... eltemetett.
– Elrejtett. én húztalak ki. – Meera biccentett a lány felé. – Igazából ? mentett meg minket. A fáklya... a t?z meg?li ?ket.
– A t?z éget. A t?z mindig éhes.
Nem Arya hangja volt, nem is gyermekhang. Egy feln?tt n? hangja, magas és kedves, valami kül?n?s dallamossággal, amihez hasonlót Bran még soha nem hallott, és olyan szomorúsággal, melynek hallatán azt hitte, megszakad a szíve. Hunyorított, hogy jobban lássa. Valóban egy kislány volt, még Aryánál is kisebb, levelekb?l álló k?penye alól az ?zére emlékeztet? foltos b?r villant ki. A szeme is furcsa volt – nagy és élénk, arany és z?ld, ferde vágású, akár egy macskáé. Senkinek sincs ilyen szeme. Gubancos haja az ?sz színeit viselte – barnát, v?r?set, aranyat –, apró gallyak, indák és száraz virágok voltak belesz?ve.
– Ki vagy? – kérdezte Meera.
Bran tudta a választ
– Egy gyermek. Az erd? gyermeke. – Megborzongott, legalább annyira a d?bbenett?l, mint a hidegt?l. Mintha ?reg Nan egyik meséjébe cs?ppentek volna.
– Az Els?k gyermekeknek neveztek minket – felelte az aprócska n?. – Az óriásoknál woh dak nag gran volt a nevünk, vagyis mókusemberek, mert kicsik voltunk, gyorsak, és szerettük a fákat. Valójában nem vagyunk sem mókusok, sem gyermekek. Nevünk az igaz nyelven azt jelenti, akik a f?ld dalát éneklik. Miel?tt a ti régi nyelvetek egyáltalán megszületett, mi már tízezer éve énekeltük a dalainkat.
– De most a k?z?s nyelvet beszéled – állapította meg Meera.
– Csak miatta. A Bran fiú miatt. A sárkányok korában születtem, és kétszáz esztendeig jártam az emberek világát, ügyeltem és tanultam. Talán még mindig ott lennék, de a lábam sajgott, szívem pedig elnehezült, ezért hazafelé vettem az irányt.
– Kétszáz évig?
A gyermek elmosolyodott.
– Valójában az emberek a gyermekek.