– Beszélj! – mondta az egyik, ? volt a kisebbik kettejük k?zül, vékony k?ly?k. – Emlékszel, ki vagy?
A félelem felbugyogott belülr?l, hangosan ny?g?tt.
– Beszélj! Mondd meg a neved!
A nevem. Az üv?ltés megakadt a torkában. Megtanították a nevére, megtanították, megtanították, de oly rég volt, hogy már elfelejtette. Ha rosszat mondok, levágja még egy ujjamat, vagy még annál is sz?rny?bbet tesz, biztosan... biztosan... Nem gondolkodhat rajta, nem gondolkodhat! Lüktetett a feje.
– Kérem! – ny?sz?r?gte er?tlen, vékony hangon. úgy hangzott, mintha százéves lett volna. Talán annyi is volt. Mióta vagyok itt? – Menjetek! – motyogta t?r?tt fogai és t?r?tt ujjai k?zül. Szemét ?sszezárva tartotta az ijeszt?, éles fény miatt. – K?ny?rg?m... tiétek lehet a patkány, csak ne bántsatok...
– B?z?s – mondta a nagyobbik fiú. – A neved B?z?s, emlékszel? – ? tartotta a fáklyát, a kisebbiknél volt a kulcskarika.
B?z?s? K?nnyek csorogtak az arcán.
– Emlékszem. Emlékszem! – Szája kinyílt és becsukódott. – A nevem B?z?s. Rímel arra, hogy ?z?tt. – A s?tétben nem volt szüksége névre, így k?nnyen elfelejtette. B?z?s, B?z?s, a nevem B?z?s. Nem ezzel a névvel született. Egy másik életben valaki más volt, de itt és most B?z?snek hívták. Már emlékezett.
Emlékezett a fiúkra is. Ugyanolyan bárányb?r zekét viseltek, ezüstszürkét kék szegéllyel. Mindketten apródok voltak, mindketten nyolcévesek, és mindketten Walder Freyek. Nagy Walder és Kis Walder, igen. Csak a nagyobb volt Kis, és a kicsi volt a Nagy, amin a fiúk jól szórakoztak, és állandóan ?sszezavartak vele mindenkit.
– Ismerlek titeket! – suttogta kirepedezett ajkával. – Tudom a neveteket!
– Velünk kell j?nn?d – mondta Kis Walder.
– Az uraságnak szüksége van rád – tette hozzá Nagy Walder.
A félelem késként hatolt belé. Ezek csak gyerekek, gondolta. Két nyolcéves fiú. Két nyolcévessel még elbánna, ebben biztos volt. Még ilyen legyengült állapotban is elvehetné t?lük a fáklyát, a kulcsot, a Kis Walder ?vébe t?z?tt t?rt, és elsz?khetne. Nem. Nem, ez túl k?nny?. Csapda! Ha menekülni próbálok, levágja még egy ujjamat, kiveri még néhány fogamat.
Korábban már megpróbálta. Mintha évekkel ezel?tt lett volna, amikor még volt némi ereje, magabiztossága. Akkor Kyránál voltak a kulcsok. A lány azt mondta, ellopta ?ket, és ismer egy hátsó kaput, amit sosem ?riznek.
– Vigyél vissza Deresbe, uram! – k?ny?rg?tt neki sápadtan és remegve. – Nem ismerem az utat, nem tudok egyedül megsz?kni! Gyere velem, kérlek!
Megtette. A b?rt?n?r részegen feküdt egy bortócsában, nadrágja a bokájáig lehúzva. A t?ml?c ajtaja nyitva állt, a kaput valóban nem ?rizték. Megvárták, hogy a hold egy felh? m?gé bújjon, aztán kisurrantak a várból, és átgázoltak a K?nnyez? Vízen, esetlenül bukdácsolva a k?vek k?z?tt, félig megfagyva a jeges vízben. A másik oldalon megcsókolta a lányt.
– Megmentettél minket! – mondta. Ostoba, ostoba!
Az egész csapda volt, átverés, játék. Ramsay nagyúr imádta a vadászatot, f?leg kétlábú vadakra. Egész éjjel rohantak a s?tét erd?ben, de ahogy felj?tt a nap, a távolban kürtszó harsaiét, és meghallották a kopók csaholását.
– Szét kell válnunk! – mondta Kyrának, amikor a kutyák k?zelebb értek. – Mindkett?nket nem tudnak k?vetni!
A lány azonban szinte ?rj?ng?tt a félelemt?l, és nem volt hajlandó tágítani mell?le, hiába esküd?z?tt neki, hogy sereget állít fel a vas szül?tteib?l, és visszaj?n érte, ha esetleg ?t kapnák el.
Egy órán belül elfogták ?ket. Az egyik kutya a f?ldre d?nt?tte, a másik pedig a hegyoldalon felfelé kapaszkodó Kyra lábába harapott. A t?bbi ugatva és vicsorogva vette k?rül ?ket, és ha mozdulni mertek, r?gt?n odakaptak, amíg Havas Ramsay oda nem ért a vadászaival. Akkor még fattyú volt, nem igazi Bolton.
– Hát itt vagytok – mosolygott le rájuk a nyeregb?l. – Megbántottatok vele, hogy csak így elkószáltatok. Ilyen hamar ráuntatok vendégszeretetemre?
Kyra felkapott egy k?vet, és a fejéhez vágta. Jó egy lábbal elhibázta, Ramsay pedig csak mosolygott.
– Ezért meg kell, hogy büntesselek.
B?z?s emlékezett Kyra kétségbeesett, ijedt tekintetére. A lány még soha nem látszott olyan fiatalnak, mint abban a pillanatban – félig még csak gyermek volt, de semmit nem tehetett érte. ? hozta ránk ?ket, gondolta. Ha kettéválunk, ahogy javasoltam, egyikünk megsz?khetett volna.
Az emlékt?l a légzése is elnehezült. B?z?s k?nnyes szemmel fordult el a fáklya fényét?l. Ezúttal mit akar t?lem? – kérdezte magától csüggedten. – Miért nem hagy békén? Nem csináltam semmi rosszat, most nem, miért nem hagy egyedül a s?tétben? Volt egy patkánya, egy k?vér példány, meleg és eleven...
– Megmosdassuk? – kérdezte Kis Walder.