– Megk?nnyebbülés volt nézni, ahogy lángol az a kürt – szólalt meg Edd. – Múlt éjjel azt álmodtam, hogy pisálok lefelé a Falról, és valakinek éppen akkor jutott eszébe megfújni. Nem mintha panaszkodni akarnék. Még mindig jobb volt, mint a régi álmom, amiben Kutyafej? Harma megetetett a disznóival.
– Harma halott – mondta Jon.
– De a disznók nem. úgy néznek rám, ahogy Gyilkos nézett a sonkára. Ezzel nem azt mondom, hogy a vadak ártani akarnak nekünk. Persze igaz, felaprítottuk az isteneiket, és elégettük ?ket, viszont adtunk nekik hagymalevest. Mi egy isten egy jó hagymaleveshez képest? én is meg tudnék enni egy tányérral.
Jon fekete ruhájába beivódott a füst és az égett hús szaga. Tudta, hogy ennie kellene, de igazából nem ennivalóra, hanem társaságra vágyott. Egy kupa bor Aemon mesterrel, néhány halk szó Sammel, nevetés Pyppel, Grenn-nel és Varanggyal. Aemon és Sam azonban elmentek, a t?bbi barátja pedig...
– Ma este a t?bbiekkel vacsorázom.
– F?tt marhahús lesz, répával. – Bánatos Edd mintha mindig tudta volna, mit f?znek. – Viszont Hobb azt mondja, elfogyott a tormája. Mit ér a f?tt hús torma nélkül?
Mivel a vadak felgyújtották a régi k?z?s épületet, az éjjeli ?rség katonái a fegyverraktár alatti k?pincében étkeztek, egy hatalmas, boltozatos csarnokban, melyet k?pillérek osztottak részekre. A falak mentén boros-és s?r?shordók sorakoztak. Amikor Jon belépett, a lépcs?h?z legk?zelebb es? asztalnál négy épít? kockázott, a t?z mellett pedig néhány felderít? beszélgetett a király embereivel.
A fiatalabbak egy másik asztalnál gy?ltek ?ssze, ahol Pyp éppen egy kése hegyére t?z?tt répával hadonászott.
– Az éj s?tét, és tele van répával! – jelentette ki komor hangon. – Imádkozzunk hát vadhúsért, gyermekeim, némi hagymával és egy kis ízes pecsenyelével! – Barátai nevettek... Grenn, Varangy, Selyem, ott voltak mind.
Havas Jon nem csatlakozott az általános jókedvhez.
– Más ember imájából gúnyt ?zni ostoba dolog, Pyp. és veszélyes is.
– Ha a v?r?s isten megsért?d?tt, hadd sújtson le rám itt és most.
Elhalt a nevetés.
– A papn?n nevettünk – magyarázta Selyem, a jókép?, karcsú ifjú, aki egykor a testét bocsátotta áruba óvárosban. – Csupán tréfálkoztunk egy cseppet.
– Neked is megvannak az isteneid, neki is. Hagyjátok ?t békén.
– ? nem hagyja létezni a mi isteneinket – vitatkozott Varangy. – Hamis isteneknek hívja a Hetet, parancsnok, és az ?si isteneket is. Te is láttad, arra kényszerítette a vadakat, hogy varsafát égessenek.
– Melisandre nem tartozik a parancsnokságom alá, ti viszont igen. Nem hagyom, hogy elmérgesedjen a viszony a király emberei és az enyémek k?z?tt.
Pyp megfogta Varangy karját
– Ne brekegj tovább, bátor Varangy, a mi dics? Havas uraságunk szólott! – Talpra ugrott, és gúnyosan meghajolt. – Bocsánatodért esedezem! ígérem, ezután a fülem cimpáját sem mozdítom, csak nagyuram nagyúri engedélyével!
Azt hiszi, ez az egész csak játék. Jon legszívesebben alaposan megrázta volna, hogy észre térítse.
– Fel?lem annyit lengeted a füledet, amennyit csak akarod. Nekem a nyelveddel van bajom.
– Majd én ügyelek rá – ígérte Grenn –, és szükség esetén jól fejbe kólintom. – R?vid tétovázás után folytatta. – Velünk vacsorázol? Owen, menj arrébb, szorítsunk helyet Jonnak!
Jon semmit nem szeretett volna jobban. Nem, mondta magának, azok az id?k elmúltak. A felismerés t?rként d?f?tt a gyomrába. A Fal az ?vé volt, és vele együtt az emberei élete is. Egy nagyúr kedvelheti az embereket, akiknek parancsol, hallotta nemes atyja szavait, de nem lehet a barátjuk. Egy nap talán ítélkeznie kell felettük, vagy a halálba küldenie ?ket.
– Majd máskor – hazudta Jon. – Edd, te maradj és egyél, nekem még dolgom van.
A kinti leveg? most még hidegebbnek t?nt. A vár túlsó felén a Király Tornyának ablakait gyertyalángok világították meg. Val a torony tetején állt, és a Falat bámulta. Stannis a saját szobája f?l?tt tartotta bezárva, szoros ?rizet alatt, de azt megengedte, hogy kimenjen a mellvédre leveg?zni. Magányosnak t?nik, gondolta Jon. Magányosnak és szépnek. A maga módján a t?z által megcsókolt Ygritte is csinos volt v?r?s hajával, de igazából a mosolya keltette életre az arcát.
Valnak nem kellett mosolyognia; a világ bármelyik udvarában képes lett volna elcsavarni a férfiak fejét.
A vadak hercegn?je egyáltalán nem kedvelte fogvatartóit. Mindannyiukat ?térdepl?nek” tartotta, és már háromszor próbált megsz?kni. Amikor az egyik gyalogos katona óvatlanná vált a k?zelében, kirántotta a t?rét, és nyakon szúrta. Ha csak egy hüvelykkel balra szúrja meg, a férfi már nem él.