– Akkor rossz helyre j?ttél, rossz úrhoz. – Godric nagyúr szemlátomást jól szórakozott. – Ez itt édesn?vér szigete, azon belül is N?vérfalva.
– Tudom. – N?vérfalvában nem talált semmi édeset. Gonosz város volt, koszos, kicsi, ellenséges, ráadásul b?zl?tt a haltól és a disznószartól. Davos jól emlékezett rá még csempészkorából. A Három N?vér t?bb száz éve a csempészek kedvenc helye volt, és már jóval azel?tt is kalóztanyáknak adott otthont. N?vérfalva utcái sárból és deszkákból álltak, a házak vessz?b?l font tetejét szalmával borították be, és a Bitókapun mindig lógott néhány akasztott ember, kilógó zsigerekkel.
– Nem kétlem, hogy vannak itt barátaid – mondta a nemes. – A N?véreken minden csempésznek vannak. Néhányan k?zülük az én barátaim is. Akik nem, azokat felakasztom. Hagyom ?ket lassan megfulladni, mik?zben a beleik a térdüket verik. – A csarnokot ismét fényár borította be, a villám után két szívdobbanással j?tt a mennyd?rgés. – Ha Fehérrévbe akarsz menni, mit keresel N?vérfalván? Mi hozott ide?
Egy király parancsa és egy barát árulása, mondhatta volna Davos, de inkább csak annyit felelt:
– A viharok.
Kilenc és húsz hajó bontott vitorlát a Falnál. Davos meg lett volna lepve, ha a fele még a víz színén úszik. Fekete felh?k, heves szélrohamok, zuhogó es? ?zte ?ket végig a part mentén. Az Oledo és a Vén Anya gályák Skagos szikláin zúzódtak szét, az unikornisok és kannibálok szigeténél, ahol még a Vak Fattyú is félt partra szállni; a Saathos Saan nev? nagy kogga a Szürke Szirteknél feneklett meg.
– Stannis ezért fizetni fog! – düh?ng?tt Salladhor Saan. – Aranynyal fog fizetni minden egyes hajómért!
Mintha egy haragvó isten meg akarta volna fizettetni velük k?nny? északi útjukat Sárkányk?t?l a Falig. Egy másik szélvihar szétszaggatta a B?séges Termés k?télzetét, így Sallának vontatók?télre kellett vennie a hajót. Az ?zvegyfoktól tíz mérf?ldre északra a tenger ismét viharossá vált, nekivágta a Termést az egyik vontatóhajónak, és mindkét hajó elsüllyedt. A lysi flotta maradéka szétszóródott a Keskeny-tengeren. Néhány k?zülük bizonyára bevánszorog valamelyik kik?t?be, mások soha t?bbé nem bukkannak el?.
– Koldus Salladhor, ezt csinált bel?lem a királyod! – panaszkodott Salladhor Saan Davosnak, amikor a flotta megmaradt hajói átvánszorogtak a Harapáson. – Megsemmisült Salladhor. Hol vannak a hajóim? és az arany... hol van az arany, amit ígért? – Amikor Davos megpróbálta elmondani, hogy meg fogja kapni az aranyát, a csempész kifakadt. – Mikor, mikor? Holnap? újholdkor? Amikor a v?r?s üst?k?s újra felbukkan? Aranyat és ékk?veket ígért nekem, de mindez csak ígéret maradt, sosem láttam semmit! Azt mondja, a szavát adja, ó, igen, királyi szavát, még le is írta! Meg tudja enni Salladhor Saan a király szavát? Tudja oltani a szomját pergamennel és pecsétviasszal? Be tudja tépni az ígéreteket a tollas ágyba, és addig hágni ?ket, amíg el nem kezdenek sikoltozni?
Davos gy?zk?dte, hogy maradjon h? Stannishoz. Ha Salla cserbenhagyja a királyt, magyarázta, akkor minden reménye elveszik, hogy megkapja az aranyat, amivel az adósa. A gy?ztes Tommen biztosan nem fogja kifizetni neki nagybátyja tartozását. Salla egyedüli reménye az volt, hogy Stannis Baratheon mellett marad, amíg meg nem szerzi a Vastrónt Máskül?nben soha semmit nem fog látni a pénzéb?l. Türelmesnek kell lennie.
Talán egy mézesmázos szavú úrnak sikerült volna meggy?znie a lysi kalózherceget, de Davos csupán a Hagymalovag volt, és szavaival még düh?sebbé tette Sallát – Sárkányk?n türelmes voltam, amikor a v?r?s asszony faisteneket és sikoltozó embereket égetett. A Falig tartó hosszú úton végig türelmes voltam. A Keleti ?rségnél is türelmes voltam... és nyugodt, nagyon nyugodt. Most viszont azt mondom, elég! Elég a türelemb?l és elég a királyodból! Az embereim éhesek, szeretnék újra megdugni a feleségüket, megszámlálni a fiaikat, látni a Lép?k?veket és Lys gy?ny?rkertjeit! Jeget, viharokat és üres ígéreteket viszont nem akarnak! Ez az észak túlságosan hideg, és egyre hidegebb lesz!
Tudtam, hogy el fog j?nni ez a nap, gondolta Davos. Kedveltem a vén kalózt, de soha nem voltam akkora bolond, hogy bízzam is benne.
– Viharok. – Godric nagyúr olyan gyengéden mondta ki a szót, ahogy más a kedvese nevét ejti ki. – A viharokat már akkor is szentnek tekintették a N?véreken, amikor az andalok még meg sem érkeztek. A mi régi isteneink a Hullámok úrn?je és az Egek Ura voltak. Minden párzásukkal vihart támasztottak. – El?rehajolt. – Azok a királyok sosem t?r?dtek a N?vérekkel. Miért is tették volna? Kicsik vagyunk és szegények. Te most mégis itt vagy. Idehoztak a viharok.
Idehozott egy barát, gondolta Davos.
Godric nagyúr a kapitányra nézett