Az ?rmester nagyon gyors volt, de a nagy ember még gyorsabb. A fáklyát a legk?zelebb álló sáskához vágta, a válla f?l?tt hátranyúlt, és el?relendítette csatap?r?lyét. A baziliszkusz pengéje alig hagyta el a hüvelyt, amikor a p?r?ly tüskéje a halántékába fúródott, átfúrva a vékony maszkot, majd alatta a húst és a csontot. Az ?rmester fél lépést oldalra tántorodott, miel?tt a térde ?sszecsuklott alatta, és groteszk módon rángatózó testtel elterült a f?ld?n.
Quentyn mozdulatlanná dermedve bámulta, felkavarodott a gyomra. Saját pengéje még a hüvelyében pihent meg sem próbálta el?húzni. Tekintete a lába el?tt haldokló és rángatózó ?rmesterre tapadt Az elejtett fáklya a f?ld?n heverve lobogott, az árnyékok ugráltak és tekerg?ztek, sz?rny? gúnyt ?zve a halott ember vonaglásából. A herceg meg sem látta a felé k?zeled? sáska dárdáját, amíg Gerris félre nem l?kte a fegyver útjából. A dárdahegy éppen csak megkarcolta az oroszlánmaszkot, de a szúrásban akkora er? volt, hogy kis híján letépte a fejér?l. Ez egyenesen átment volna a torkomon, gondolta kábán a herceg.
Gerris káromkodva figyelte a t?bb irányból k?zeled? sáskákat Quentyn futó lábak dobogását hallotta, és a k?vetkez? pillanatban el?rontottak az árnyak k?zül a zsoldosok. Az egyik ?r odapillantott, és ez elég volt Gerrisnek, hogy elsuhanjon a dárdája mellett. Kardja hegyét a bronzmaszk pereme alá d?fte, át visel?je torkán, mik?zben a másik ?r a melléb?l kiálló számszeríjvessz?t markolászta.
Az utolsó sáska eldobta dárdáját.
– Megadom magam!
– Nem. Meghalsz. – Caggo arakhjának egyetlen suhintásával lecsapta az ?r fejét, a valyriai acél úgy hatolt át húson, csonton és porcokon, mint a marhafaggyún. – Túl nagy zajt csaptunk – mormolta bosszúsan. – Akinek van füle, meghallotta.
– Kutya – t?n?d?tt Quentyn. – Ez a napi jelszó. Miért nem engedtek át? Azt mondták...
– Azt mondták, a terved ?rültség, vagy talán nem hallottad? – torkolta le Meris. – Tedd, amiért j?ttél!
A sárkányok, gondolta Quentyn herceg. Igen. A sárkányokért j?ttünk. Rosszullét kerülgette. Mit keresek én itt? Miért, apám? Négy ember meghalt egy szemvillanás alatt, és miért?
– Tüzért és vérért – suttogta –, vérért és tüzért! – A vér tócsába gy?lt a lábánál, beleivódott a téglapadlóba. A t?z ott volt az ajtó m?g?tt. – A láncok... nincs kulcsunk...
– Itt a kulcs – mondta Arch, és villámgyorsan meglendítette csatap?r?lyét. Szikrák r?ppentek a zárból, aztán újra, újra és újra. Az ?t?dik ütésre a zár darabokra t?rt, és a lánc olyan hangos cs?r?mp?léssel zuhant a f?ldre, hogy Quentyn biztos volt benne, a fél piramis hallotta.
– Hozzátok a szekeret!
A sárkányok sokkal szelídebbek lesznek, miután ettek. Hadd t?ltsék meg a hasukat sült hússal.
Archibald Yronwood megragadta az ajtószárnyakat, és kitárta. A rozsdás sarokvasak felsikoltottak, csak azok kedvéért, akik esetleg átaludták a zár let?rését. A teremb?l váratlan h?hullám csapott ki, hamu, kénk? és égett hús szagát hordozva.
Odabent teljes s?tétség uralkodott, él?, fenyeget? és éhes s?tétség. Quentyn érezte, hogy van odabent valami, és feszült figyelemmel várakozik. Harcos, adj bátorságot! – fohászkodott. Nem akarta ezt, de nem látott más módot. Mi másért mutatta volna meg nekem Daenerys a sárkányokat? Azt akarja, hogy bizonyítsak el?tte. Gerris a kezébe nyomott egy fáklyát. Belépett a kapun.
A z?ld Rhaegal, a fehér Viserion, emlékeztette magát. Használd a nevüket, adj nekik parancsot, beszélj velük nyugodt, de határozott hangon. Urald ?ket, ahogy Daenerys uralta Drogont a veremben. A lány egyedül volt, vékony selyembe ?lt?zve, de nem félt. Nem szabad félnem. ? képes volt rá. én is meg tudom tenni. A legfontosabb az volt, hogy ne mutasson félelmet. Az állatok megérzik a félelmet, a sárkányok pedig... Mit tud ? a sárkányokról? Mit tud bárki a sárkányokról? T?bb mint egy évszázada elt?ntek a világból.
A verem pereme ott volt el?tte. Quentyn lassan araszolt el?re, jobbra-balra mozgatta a fáklyát A falak, a padló és a mennyezet elnyelték a fényt. Megégtek, j?tt rá. A téglák feketére égtek, hamuvá porladtak. A leveg? minden lépéssel egyre melegebbé vált. Izzadni kezdett
Két szem villant fel el?tte.
Bronzszín?ek voltak, fényesebbek, mint a csiszolt pajzsok, saját h?jükt?l izzottak, a sárkány orrnyílásaiból felszálló füst m?g?tt égtek. Quentyn fáklyájának fénye végigfutott a s?tétz?ld, mohaz?ld és az alkonyi erd? z?ldjét idéz? pikkelyeken. Aztán a sárkány kitátotta a pofáját, és a fáklyafényben a feje is láthatóvá vált. Az éles, fekete fogak sora m?g?tt megpillantotta az izzást, a fáklyájánál ezerszer fényesebb, alvó t?z csillogását. A sárkány feje nagyobb volt, mint egy lóé, a nyaka pedig csak tekergett és tekergett, akár valami z?ld kígyó, ahogy felemelte a fejét, míg a fényl? bronz szempár végül már felülr?l nézett le a hercegre.
Z?ld, gondolta a herceg, a pikkelyei z?ldek.