Ezt a lépcs?t azonban nem ismerte, ami veszélyt rejtett. Egy és húsz, kett? és húsz, három és húsz. A leveg? minden egyes lépéssel hidegebbnek t?nt. Amikor harminchoz ért, tudta, hogy már a csatornák szintje alatt járnak. Három és harminc, négy és harminc. Milyen mélyre mennek?
?tvennégynél járt a számolásban, amikor a lépcs? egy másik vasajtónál véget ért. Ez nem volt bezárva. A kedves ember kinyitotta, és belépett. A lány k?vette, m?g?tte j?tt az árva. Lépteik visszhangot vertek a s?tétben. A kedves ember felemelte a lámpást és elhúzta az árnyékolót. Fény árasztotta el a falakat.
Ezernyi arc nézett le a lányra.
Ott lógtak a falakon, a lány el?tt és m?g?tt, magasan és alacsonyan, bárhová nézett, bárhová fordult. Látott ?reg és fiatal arcokat, sápadt és s?tét b?r? arcokat, sima és ráncos arcokat, szepl?s és sebhelyes arcokat, jókép? és csúnyácska arcokat, férfiakat és n?ket, fiúkat és lányokat, csecsem?ket, mosolygó arcokat, komor arcokat, mohó, haragvó és vágyteli arcokat, csupasz és sz?r?s arcokat. Maszkok, ezek csak maszkok, de még a gondolat végére sem jutott máris tudta, hogy nem így van. B?r?k voltak.
– Megijesztenek, gyermek? – kérdezte a kedves ember. – Még nem túl kés? itt hagyni minket. Biztosan ezt akarod?
Arya az ajkába harapott. Maga sem tudta pontosan, mit akar. Ha távozom, hová mehetnék? Megmosott és levetk?ztetett vagy száz holttestet, a halott dolgok nem rémítették meg. Idehozták ?ket, és levágták az arcukat. Na és? ? az éjfarkas, holmi b?rdaraboktól nem fog megijedni B?rcsuklyák, valójában azok, nem árthatnak nekem.
– Kezdjünk hozzá! – bukott ki bel?le.
A férfi átvezette a termen, elhaladtak néhány mellékjárat el?tt. A lámpás fénye bevilágított mindegyikbe. Az egyik alagút falát emberi csontok borították, a tet?t koponyákból rakott oszlopok tartották. Egy másik újabb kanyargós lépcs?h?z vezetett. Hány pince lehet még ez alatt? Valahol véget érnek egyáltalán?
– ülj le – mondta a pap. Engedelmeskedett – Most hunyd be a szemed, gyermek. – Megtette. – Fájni fog – figyelmeztette –, de a fájdalom a hatalom ára. Ne mozogj!
Mozdulatlan, mint a k?, gondolta. Moccanatlanul ült. A vágás gyors volt a penge éles. A fémet hidegnek kellett volna éreznie, de kifejezetten melegnek találta. érezte, hogy vér csorog az arcán, v?r?s folyadék-függ?ny g?rdül le a homlokán, az arcán és az állán, és most már értette, miért kérte meg a pap, hogy hunyja be a szemét Amikor a vér elérte az ajkát az íze sós volt és rezes. Belenyalt és megborzongott
– Hozd az arcot – mondta a kedves ember. Az árva nem válaszolt, de a lány hallotta a papucsok csosszanását a k?padlón. – Ezt idd meg. – A férfi egy kupát nyomott a kezébe. Egy hajtásra megitta. Nagyon savanyú volt, mintha citromba harapott volna. Ezer évvel ezel?tt ismert egy lányt, aki szerette a citromos süteményt Nem, az nem én voltam, az Arya volt.
– A komédiások ügyesen változtatják meg az arcukat – mondta a kedves ember –, a varázslók pedig káprázatokat használnak, a fényt, az árnyékot és a vágyakat sz?vik, hogy a szemet megtéveszt? illúziókat hozzanak létre. Azokat a m?vészeteket is meg lehet tanulni, de amit mi teszünk, az sokkal mélyebb dolog. A b?lcs emberek átlátnak a maszkírozáson, az éles szem pedig a káprázaton, de az arc, amelyet itt magadra ?ltesz, ugyanolyan biztos lesz, mint amelyikkel születtél. Tartsd csukva a szemed. – érezte, hogy a férfi ujjai hátras?prik a haját – Maradj mozdulatlan. Furcsa érzés lesz. Lehet, hogy elszédülsz, de ne mozdulj.
Rántást érzett, és puha súrlódást, ahogy az új arc ráhúzódott a régire. A b?r szárazon és ráncosan gy?r?d?tt ?ssze a homlokán, de ahogy a vére beleivódott, megpuhult és hajlékonnyá vált. Kimelegedett az arca, vér áramlott bele. Hevesen vert a szive, és egy pillanatig nem kapott leveg?t Ujjak szorultak ?ssze a nyakán, keményen, akár a k?, fojtogatóan. ? is felrántotta a kezét, hogy megszabaduljon támadójától, de csak a leveg?t markolta. Magával ragadta a rémület és meghallott valamit egy ijeszt?, csikorgó zajt amihez vakító fájdalom kapcsolódott. Egy arc lebegett a szeme elé, k?vér, szakállas és kegyetlen, szája düh?s vicsorgásra húzódott. Hallotta, hogy a pap azt mondja:
– Lélegezz, gyermek. Lélegezd ki a félelmet. Rázd le magadról az árnyakat. Halott. Már meghalt. A fajdalma megsz?nt. Lélegezz!
A lány vett egy mély, reszket? lélegzetet, és ráj?tt, hogy csak képzel?d?tt. Senki nem fojtogatta, senki nem bántotta. ám a keze még így is remegett, ahogy az arcához emelte. Ujjhegyének érintésére megalvadt vérr?g?k peregtek le a b?rér?l, a lámpás fényében feketének látszottak. Végighúzta a kezét az arca el?tt, felülr?l lefelé, ahogy egykor Jaqen H’ghartól látta Harrenhalban. Amikor a férfi csinálta, a b?re hullámzott, átalakult. Nála semmi nem t?rtént.
– Ugyanolyannak érzem.
– Te igen – bólintott a pap –, de nem ugyanúgy néz ki.
– Mások úgy látják, elt?rt az orrod és az állad – mondta az árva.