– Nem tudsz te semmit. Igen, meg?ltél egy halott embert hallottam róla. Mance meg?lt vagy százat. Az ember harcolhat a holtak ellen, de amikor a mestereik j?nnek, amikor a fehér k?d felszáll... hogyan harcolsz a k?d ellen, varjú? árnyékok fogakkal... a leveg? olyan hideg, hogy fáj belélegezni, mintha kést forgatnának a melledben... nem tudod, nem tudhatod... képes a kardod elvágni a hideget?
Majd meglátjuk, gondolta Jon, és eszébe jutottak a lények, melyekr?l Sam mesélt neki a régi k?nyvek leírásai alapján. Hosszúkarmot az ?si Valyria tüzeiben kovácsolták, sárkánylángban edzették és varázslatokkal er?sítették meg. Sárkányacél, Sam így nevezte. Er?sebb a k?z?nséges acélnál, k?nnyebb és keményebb, élesebb... De a k?nyvekbe írt szavak csak szavak, az igazi próba majd a csatában j?n el.
– Igazad van – bólintott. – Nem tudom. és ha az istenek kegyesek, soha nem is fogom.
– Az istenek ritkán kegyesek, Havas Jon. – Tormund fejével az ég felé b?k?tt. – Gyülekeznek a felh?k, máris s?tétebb és hidegebb van. A Falad már nem k?nnyezik, nézd. – Megfordult, és odaszólt Toreggnek. – Lovagolj vissza a táborba, és sürgesd meg ?ket! Az ?regek, betegek, lusták és gyávák szedjék az átkozott lábukat! Ha kell, gyújtsd fel a sátrukat! A kapunak éjszakára zárva kell lennie. Aki addigra nem jut át a Falon, imádkozzon, hogy a Mások kapják el, miel?tt a kezembe kerülnek! értetted?
– értettem. – Toregg megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott a sor mellett.
A vadak csak ?z?nl?ttek. Egyre s?tétebb lett, ahogy Tormund mondta. Felh?k takarták el az eget láthatártól láthatárig, és a hideg is megérkezett. A kapunál mind nagyobb lett a tolongás, emberek, kecskék és tulkok l?kd?s?dtek a bejárat felé. Ez már nem egyszer? türelmetlenség j?tt rá Jon. Félnek. Harcosok, lándzsaasszonyok, portyázók, mind félnek az erd?t?l, a fák k?z?tt mozgó árnyaktól. Azt akarják, hogy a Fal elválassza ?ket t?lük, mire leszáll az éj.
Táncoló hópehely érkezett az égb?l. Aztán még egy. Táncolj velem, Havas Jon, gondolta a parancsnok. Hamarosan táncra perdülünk!
A vadak csak j?ttek és j?ttek. Egyesek sokkal gyorsabban vágtak át a harcmez?n, mások – az ?regek, a fiatalok, a betegek – alig mozogtak A mez?t reggel még ?sszefügg? hótakaró borította, a fehér lepel vakítóan ragyogott a napfényben. A térség mostanra barna sár-tengerré változott. A szabad nép átvonulása iszappá gyúrta a talajt; a fakerekek és lópatkók, a szaruból, csontból és vasból készített szántalpak, a malacok lábai, a nehéz csizmák, a marhák és ?kr?k patái, a szarulábúak csupasz, fekete lába mind itt hagyta a nyomát. Az iszapmez? még nehézkesebbé tette a haladást.
– Nagyobb kapu kéne – panaszkodott ismét Tormund.
Kés? délutánra a hó már s?r?n hullott, de a vadak folyama is patakká szelídült. A tábor helyén füstoszlopok emelkedtek a magasba.
– Toregg – magyarázta Tormund. – Elégeti a halottakat. Mindig van, aki elalszik és nem ébred fel. Ott fekszenek a sátrukban, már amelyiknek van sátra, ?sszeg?mb?ly?dve és megfagyva. Toregg tudja, mi a dolga.
Mire Toregg el?bukkant az erd?b?l, már éppen csak cs?rgedeztek az emberek. Vele együtt érkezett tucatnyi harcos is lóháton, karddal és dárdával felfegyverkezve.
– A hátvédem – mondta Tormund foghíjas mosollyal. – Ugyanúgy vannak felderít?ink, mint a varjaknak. A táborban hagytam ?ket arra az esetre, ha támadás érne minket, miel?tt mindannyian átjutunk.
– A legjobb embereid.
– Vagy a legrosszabbak. Mindegyikük ?lt már varjút.
A lovasok k?zt volt egy gyalogos is, hatalmas vadállat loholt m?g?tte, Egy vadkan, ismerte fel Jon. Egy hatalmas vadkan. Az állat kétszer akkora lehetett, mint Szellem, s?r?, fekete sz?r borította testét, pofájából karnyi hosszú agyarak meredtek el?. Jon még soha nem látott ilyen nagy és csúf vaddisznót. Gazdája sem festett sokkal szebben; a hatalmas termet?, fekete szem?ld?k? férfinak lapos orra volt, er?s, borostás álla és apró, k?zel ül? szeme.
– Borroq. – Tormund elfordította a fejét, és k?p?tt egyet.
– B?rváltó. – Nem kérdés volt. Jon valahogy érezte.
Szellem odakapta a fejét. A hóesés eltompította a vadkan szagát, de a fehér farkas ilyen k?zelr?l már megérezte. Néma vicsorgással kilépett Jon elé.
– Nem! – vakkantotta a parancsnok. – Szellem, feküdj! Maradsz! Maradsz!
– Vadkanok és farkasok – mondta Tormund. – Legjobb lesz, ha ma éjszakára bezárod az állatodat. Gondoskodom róla, hogy Borroq is ezt tegye a malacával. – Felnézett a s?téted? égre. – ?k az utolsók, és egy pillanattal sem hamarabb a kelleténél. érzem, hogy egész éjjel havazni fog. Ideje megnézni, mi van a jég másik oldalán.
– Menj el?re – mondta neki Jon. – én akarok az utolsó lenni, aki átkel. A lakomán találkozunk.