Az éjjeli ?rség emberei.
– Meg?lted ?ket. Te és a hollóid. Az arcuk szét volt roncsolva, a szemük kivájva. – Hidegkéz nem tagadta. – A testvéreid voltak, láttam! A farkasok széttépték a ruháikat, de így is meg tudtam állapítani. Fekete k?penyt viseltek. Olyan feketét, mint a kezed. – Hidegkéz egy szót sem szólt. – Ki vagy te? Miért fekete a kezed?
A felderít? úgy tanulmányozta a saját kezét, mintha még sosem látta volna.
– Ha a szív megáll, a vér a kiálló végtagokba áramlik, ahol ?sszegy?lik és megalvad. – Hangja ugyanolyan súlyos és komor volt, mint ? maga. – Az ember keze megdagad és fekete lesz, akár a puding, a t?bbi testrésze pedig fehér, mint a tej.
Meera Reed békavadász dárdájával a kezében felállt, az egyik ágra még mindig rá volt t?zve egy darab füst?lg? hús.
– Mutasd az arcod!
A felderít? meg sem moccant.
– Halott! – Bran keser? epét érzett a torkában. – Meera, ez halott! ?A sz?rnyetegek nem kelhetnek át, amíg a Fal áll, és az éjjeli ?rség tagjai h?ek esküjükh?z”, legalábbis ?reg Nan mindig ezt mondta. Elj?tt a Falhoz, hogy találkozzon velünk, de nem tudott átj?nni, ezért Samet küldte azzal a vad lánnyal.
Meera keszty?s keze még er?sebben markolta a dárda nyelét.
– Ki küld?tt? Ki ez a háromszem? varjú?
– Egy barát. álmodó, varázsló, hívjátok, ahogy akarjátok. Az utolsó z?ldlátó.
A k?z?s épület ajtaja hangos csattanással kivágódott. Odakint az éjszakai szél feketén és komoran üv?lt?tt. A fák tele voltak ricsajozó hollókkal. Hidegkéz nem mozdult.
– Egy sz?rnyeteg! – suttogta Bran.
A felderít? a fiút nézte, mintha a t?bbiek nem is léteztek volna.
– A te sz?rnyeteged, Brandon Stark.
– Tiéd! – visszhangozta a holló a vállán. Odakint a madarak felnéztek a hangra, és az erd? egy ideig visszhangzott a ?tiéd, tiéd, tiéd” kárálástól.
– Jojen, ezt megálmodtad? – kérdezte Meera az ?ccsét. – Ki ez az ember? Vagy mi? Mit tegyünk most?
– K?vetjük a felderít?t – felelte Jojen. – Túl messzire j?ttünk, hogy most visszaforduljunk, Meera. Sosem jutnánk el élve a Falig. Továbbmegyünk Bran sz?rnyetegével, vagy meghalunk.
Tyrion
A Napkeleti Kapun át hagyták el Pentost, bár Tyrion Lannister semmit sem látott a napkeltéb?l.
– Olyan lesz, mintha sosem jártál volna Pentosban, apró barátom – ígérte Illyrio tanácsos, mik?zben behúzta a hintó bíbor függ?nyét.
– Senki nem láthatja, hogy elhagyod a várost, ahogy azt sem látta senki, amikor érkeztél.
– Senki, kivéve a tengerészeket, akik betuszkoltak abba a hordóba, a hajósinast, aki feltakarított utánam, a lányt, aki az ágyamat melegítette, és azt az áruló, szepl?s mosón?t. ó, és persze az ?reidet. Hacsak nem távolítottad el az agyukat is a golyóikkal együtt, tudni fogják, hogy nem egyedül ülsz idebent.
A hintót vastag b?rszíjakon nyolc hatalmas igáslóhoz r?gzítették. A lovak mellett négy eunuch lépdelt, kett?-kett? mindkét oldalon, és még t?bben sorakoztak fel hátul, hogy védjék a menetet.
– A Makulátlanok nem mesélnek – nyugtatta meg Illyrio –, a gálya pedig, amelyik idehozott, jelen pillanatban úton van Asshai felé. Két év, mire visszatér, ha a tenger kedvez nekik. Ami pedig a házam népét illeti, szeretnek engem. Senki nem árulna el.
Ringasd csak magad ebbe a hitbe, k?vér barátom. Egy nap majd ezeket a szavakat véssük a kriptádra.
– Mi is azon a gályán lehetnénk – morogta a t?rpe. – A leggyorsabb út Volantisba a tengeren át vezet.
– A tenger veszélyes – felelte Illyrio. – Az ?sz a viharok évszaka, es a Lép?k?veknél még mindig kalózok tanyáznak prédára lesve. Nem hagyhatom, hogy az én apró barátom a kezükbe kerülj?n.
– A Rhoyne-on is vannak kalózok.
– Folyami kalózok. – A sajtkeresked? elnyomott egy ásítást, eltakarta a száját a kézfejével. – A csótánykapitányok csak a morzsákra csapnak le.
– K?emberekról is hallani.
– Azok valóságosak, szerencsétlen ?rd?g?k. De miért beszélünk ilyesmir?l? Túl szép a mai nap ezekhez a témákhoz. Nemsokára megpillantjuk a Rhoyne-t, ahol megszabadulsz Illyriótól és a hatalmas pocakjától. Van itt édes bor és finom falatok, miért foglalkoznánk betegséggel és halállal?