– Hodor – helyeselt Hodor.
Meera leszállt a szarvas hátáról, majd az ?ccsével együtt kisegítették Brant a hordszékb?l.
– Talán a vadak hagytak hátra valami ennivalót – mondta a lány.
Hiú reménynek bizonyult. A k?z?s épületben csak a t?z hamvai, keményre d?ng?lt f?ld és csontig hatoló hideg fogadta ?ket. De legalább tet? volt a fejük felett, és er?s r?nkfalak óvták ?ket a szélt?l. A k?zelben jéghártyával borított patak csordogált, a szarvasnak tel kellett t?rnie a patájával, hogy inni tudjon. Amint Bran, Jojen és Hodor elhelyezkedtek, Meera hozott nekik néhány jégdarabot, hogy elszopogassák. Az olvadó víz olyan hideg volt, hogy Bran már attól is reszketett.
Nyár nem k?vette ?ket az épületbe. Bran érezte a nagy farkas éhségét, ami vetekedett az ?vével.
– Menj vadászni – mondta neki –, de a szarvast hagyd békén. – Tudatának egy része szintén szeretett volna vadászni menni. Talán majd kés?bb.
A vacsora egy maroknyi makkból állt, melyet ?sszet?rtek és péppé zúztak. Olyan keser? volt, hogy Bran fuldoklott, mik?zben legy?rte. Jojen Reed inkább nem is próbálkozott. Fiatalabb és t?rékenyebb volt n?vérénél, napról napra gyengült.
– Jojen, enned kell! – er?sk?d?tt Meera.
– Kés?bb, most csak pihenni szeretnék. – Jojen halványan elmosolyodott. – Nem ez lesz a halálom napja, n?vérem. Megígérem.
– Majdnem leestél a szarvasról.
– Majdnem. Fázom és éhes vagyok, ennyi az egész.
– Akkor egyél.
– Zúzott makkot? Fáj a gyomrom, de attól még rosszabb lenne. Hagyj magamra, n?vérem. Sült csirkér?l álmodozom.
– Az álmok nem lakatnak jól. Még a z?ld álmok sem.
– Az álom minden, amink maradt.
Minden, amink maradt A délr?l hozott étel már tíz napja elfogyott. Azóta éjjel-nappali társukká szeg?d?tt az éhség. Ebben az erd?ben még Nyár sem talált vadat. Péppé t?rt makkon és nyers halon éltek. Az erd? tele volt befagyott patakokkal és hideg, fekete tavakkal, Meera pedig ugyanolyan jól tudott horgászni háromágú békavadász dárdájával, mint a legt?bb férfi zsinórral és horoggal. Néha egészen elkékült az ajka a hidegt?l, mire visszatért a dárdáján ficánkoló zsákmánnyal. Azonban már három napja nem fogott semmit. Bran olyan üresnek érezte a gyomrát, mintha három éve éhezne.
Miután legy?rték szegényes vacsorájukat, Meera a falnak d?nt?tte a hátát, és egy fen?k?vel élesíteni kezdte a t?rét. Hodor az ajtó mellett kuporgott, el?re-hátra billegett a térdén, és magában motyogott:
– Hodor, hodor, hodor.
Bran lehunyta a szemét. Túl hideg volt a beszédhez is, tüzet pedig nem mertek gyújtani. Hidegkéz figyelmeztette ?ket a vele járó veszélyekre. Ez az erd? nem olyan üres, mint amilyennek gondolnátok, mondta Nem tudhatjátok, mit hívna el? a t?z a s?tétségb?l. Az emlékt?l megborzongott, hiába melegítette Hodor a saját testével.
Az álom nem j?tt, nem is j?hetett. Helyette ott volt a szél, a harapós hideg, a holdfény a havon és a t?z. Ismét Nyár testében, sok-sok mérf?lddel távolabb, az éjszaka b?zl?tt a vér szagától. A b?z nagyon er?s volt. Halál nem messze. A hús bizonyára még meleg. Nyál csordult a fogai k?zül, ahogy feltámadt benne az éhség. Nem szarvas. Nem ?z. Ez nem.
A rémfarkas k?zelebb osont a húshoz, a karcsú, szürke árny egyik fától a másikig lopakodott, a holdfény tócsáin és a buckákon átvágva. A szél kavargott k?rül?tte, állandóan változtatta az irányát. Elvesztette a szagot, aztán megtalálta, majd újra elvesztette. Mik?zben szimatolt, távoli hangot hallott, felkapta a fejét, a fülét meresztette.
Farkas. Azonnal tudta. Nagyon óvatosan a hang felé indult. A vérszag hamarosan visszatért, de más szagok is társultak hozzá: vizelet és halott b?r?k, madárürülék, tollak és farkas, farkas, farkas. Egy egész falka. Lehet, hogy harcolnia kell a húsért.
Azok is megérezték ?t. Ahogy kilépett az erd? s?tétjéb?l a véres mez?re, mindannyian ránéztek. A n?stény egy b?rcsizmát rágcsált, melyben még benne volt egy láb fele, de a rémfarkas k?zeledésére elejtette zsákmányát. A falka vezére, egy bozontos, fehér orrú, félszem?, ?reg hím vicsorogva lépett el?re, hogy fogadja a j?vevényt. M?g?tte a fiatalabb hím is kivillantotta fogait.