– Miért nem ez a háromszem? varjú j?n el hozzánk? Miért nem tud ? találkozni velünk a Falnál? A varjaknak van szárnyuk. Az ?csém napról napra gyengébb. Mennyi ideig bírjuk még?
Jojen k?h?g?tt.
– Amíg oda nem érünk.
Nem sokkal kés?bb elérték a tavat, és északnak fordultak, ahogy a felderít? kérte. Ez volt a k?nnyebbik rész.
A víz megfagyott, és a hó már olyan régóta esett, hogy Bran elvétette a napok számolását, a tó pedig egyetlen hatalmas, fehér vadonná vált. Ahol a jég sima volt, a f?ld pedig g?r?ngy?s, k?nnyen megtalálták az utat, ám ahol a szél hullámokban felgy?rte a havat, néha nem volt k?nny? megállapítani, hol végz?dik a tó, és hol kezd?dik a part. Még a fák sem nyújtottak biztos iránymutatást, mert a tóban voltak erd?s szigetek, a parton pedig hosszú szakaszok, ahol semmi sem n?tt.
A jávorszarvas ott ment, ahol neki tetszett, ügyet sem vetve a hátán ül? Meera és Jojen nógatására. T?bbnyire a fák alatt maradtak, de ha a part nyugat felé kanyarodott, rendszerint egyenesen átvágott a jégen, utat fúrva magának a Brannél is magasabb hótorlaszok k?z?tt, mik?zben a jég recsegett a patája alatt. A tó f?l?tt er?sebben fújt az üv?lt?, hideg északi szél, amely áthatolt gyapjún és b?r?n, és mindannyian folyamatosan reszkettek. Amikor az arcukba vágott, tele lett a szemük hóval, és szinte teljesen megvakultak.
Csendben teltek az órák. El?rébb árnyak lopakodtak a fák k?zé, az alkony kinyújtotta hosszú ujjait. Ennyire északon hamar j?tt a s?tét, és Bran már megtanult rettegni t?le. Minden nap r?videbbnek t?nt, mint az el?z?, és ahol már a nappalok is hidegek voltak, az éjszakák egyenesen k?ny?rtelen fagyot hoztak.
Meera újra megállította ?ket.
– Mostanra oda kellett volna érnünk a faluba – k?z?lte. Hangja tompának és furcsának hatott.
– Lehet, hogy elmentünk mellette? – kérdezte Bran.
– Remélem, nem. Menedéket kell találnunk, mire leszáll az este.
Igazat beszélt Jojen ajka már kék volt, Bran arca elzsibbadt,
Hodor szakálla jéggé fagyott. A hó térdig átáztatta, és Bran érezte, hogy sokkal bizonytalanabbul lépdel, mint korábban. Senki nem volt olyan er?s, mint Hodor. és ha még ez a nagy er? is kezd elszállni...
– Nyár megtalálja a falut – mondta hirtelen, szavai nyomán pára gomolygott. Meg sem várta Meera válaszát, lehunyta a szemét, és kisuhant a meggy?t?rt testb?l.
Ahogy belebújt Nyár b?rébe, a halott erd? hirtelen életre kelt. Ahol korábban csend volt, ott most hangokat hallott: a szél zúgását a fák k?z?tt, Hodor lihegését, a hó alatt ennivaló után kutató szarvas motozását. Ismer?s szagok t?lt?tték meg az orrát: nedves levelek, halott f?, a bokrok k?z?tt rothadó mókus teteme, emberi verejték, a jávorszarvas dohos b?ze. élelem. Hús. A szarvas mintha megérezte volna érdekl?dését, gyanakodva a rémfarkasra nézett, és leeresztette a szarvát.
? nem préda, suttogta a fiú a farkasnak, akivel osztozott a testen. Hagyd ?t. Fuss!
Nyár futott. Keresztül a tavon, mancsai magasra verték fel a havat. A fák egy vonalban sorakoztak, akár a katonák a harcmez?n, mindegyik fehérbe ?lt?z?tt. A rémfarkas gy?kerek és sziklák f?l?tt sz?kkent át, régi havon száguldott, a jégpáncél recsegett a súlya alatt. Lábai átáztak és fáztak. A k?vetkez? dombot fenyves borította, a t?levelek jellegzetes illata bet?lt?tte a leveg?t. Amikor felért a tet?re, megfordult, beleszagolt a leveg?be, és a fejét felemelve üv?lt?tt.
Ott volt a szag. Emberszag.
Hamu, gondolta Bran. Régi és nagyon halovány, de hamu. égett fa, korom és faszén. Egy kialudt t?z szaga.
Lerázta a havat az orráról. Az er?s széll?kések miatt nem volt k?nny? k?vetni a szagot. A farkas szaglászva nézett k?rül. Mindenfelé hóbuckákat és fehérbe ?lt?z?tt fákat látott. Kilógatta a nyelvét fogai k?z?tt, belekóstolt a fagyos leveg?be, lélegzete párafelh?ként távozott, ahogy a hópelyhek elolvadtak a nyelvén. Amikor ügetve elindult a szag forrásának irányába, Hodor azonnal k?vette. A szarvasnak tovább tartott a d?ntés, ezért Bran vonakodva visszatért a saját testébe.
– Erre! K?vessük Nyárt, megérzett valamit.
Mire az újhold el?bújt a felh?k m?gül, végre megtalálták a tóparti falut. Majdnem átsétáltak rajta. A jég irányából nézve a település semmiben sem kül?nb?z?tt a száz másik hasonló helyt?l, ami mellett elhaladtak. A hólepte, kerek k?házak k?nnyen lehettek volna sziklák, f?ldhalmok vagy kid?lt fat?rzsek, mint az, amit Jojen valamivel korábban épületnek nézett, amíg le nem ástak, és meg nem találták a rothadó, t?r?tt ágakat.
A falu teljesen üres volt, az egykor itt él? vadak elhagyták, akárcsak a t?bbi falut, amelyek mellett elhaladtak. Némelyiket fel is gyújtották, mintha a helyiek biztosak akartak volna lenni benne, hogy nem fognak visszaj?nni, ezt azonban épségben hagyták. A hó alatt tucatnyi kunyhót találtak, valamint egy k?z?s épületet gyeptéglákból rakott tet?vel, vastag falakkal és durván ácsolt r?nk?kkel.
– Itt legalább nem ér minket a szél – dünny?gte Bran.