– Te sosem változol
– ó, dehogynem. – A mosoly elolvadt, akár a hó nyáron. – Már nem az az ember vagyok, aki R?tváron voltam. Túl sok halált láttam, és még rosszabb dolgokat. A fiaim... – Gyász k?lt?z?tt Tormund arcára. – Dormundot a Falért vívott csatában vágták le, pedig félig még gyerek volt. A királyod egyik lovagja ?lte meg, egy szürkébe ?lt?z?tt fattyú, a pajzsán lepkével. Láttam a vágást, de a fiam halott volt mire odaértem. Torwyrd pedig... ?t a hideg vitte el. Mindig is beteges fiú volt. Egy éjjel egyszer?en meghalt. és ami a legrosszabb, miel?tt megtudtuk volna, hogy egyáltalán elment fel is kelt sápadtan, kéken világító szemmel. Magam végeztem vele. Nehéz volt Jon. – K?nnyek csillogtak a szemében. – Nem volt igazi férfi, ezt be kell vallanom, de mégis az én fiam, és szerettem.
Jon a férfi vállára tette a kezét
– Sajnálom.
– Miért? Nem te tetted. Igen, vér tapad a kezedhez, akárcsak az enyémhez. De nem az ?vé. – Tormund megrázta a fejét. – Még van két er?s fiam.
– és a lányod...
– Munda. – Ez visszacsalta Tormund arcára a mosolyt. – Férjhez ment ahhoz a Hosszúlándzsás Rykhez, ha hiszed, ha nem. Ha engem kérdezel, a fiúnak nagyobb a t?ke, mint az agya, de jól bánik a lányommal. Megmondtam neki, hogy ha bántani meri, letépem a farkát és véresre verem vele – Ismét hátba vágta Jont. – Ideje visszamenned. Ha tovább maradsz, azt fogják hinni, hogy megettünk
– Akkor hát hajnalban, három nap múlva. El?sz?r a fiúk.
– Az els? tíz alkalommal is megértettem, varjú. Az ember azt hihetné, nincs k?ztünk bizalom. – K?p?tt egyet. – értem, el?sz?r a fiúk. A mamutok kerül?vel mennek. Intézkedj, hogy a Keleti ?rségnél várják ?ket. én gondoskodom róla, hogy ne legyen harc, hogy ne rohanják meg az átkozott kaputokat. Szépen, rendezetten fogunk vonulni, egyes oszlopban, mint a kiskacsák, és én leszek a tojó. Har! – Azzal kivezette a sátorból Jont.
Odakint tiszta volt az ég, egyetlen felh? sem látszott. A nap kéthetes távollét után visszatért, a Fal kékesfehéren csillogott. Volt egy mondás, amit Jon a Fekete Vár id?sebb veteránjaitól hallott: a Falnak t?bbféle hangulata van, mint Aerys királynak, mondták gyakran, vagy esetleg azt, hogy a Falnak t?bbféle hangulata van, mint egy asszonynak. A felh?s napokon olyan volt, mint egy fehér szikla. A holdtalan éjszakákon fekete, akár a szén. Viharban mintha hóból faragták volna ki. Az ilyen napokon viszont a Fal vakítóan szikrázott, akár egy septon kristálya, minden repedést és hasadékot megfestett a napfény, az átlátszó red?k m?g?tt fagyott szivárványok táncoltak és haltak el. Az ilyen napokon a fal gy?ny?r? volt.
Tormund legid?sebb fia a lovak k?zelében állt, és B?r?ssel beszélgetett. A szabad nép Magas Toreggnek hívta. Bár B?r?snél alig egy hüvelykkel volt magasabb, egy teljes lábbal tornyosult az apja f?lé. Hareth, a Ló néven ismert vakondvárosi fiú a t?z mellett kuporgott, a másik kett?nek háttal. Jon csak ?t és B?r?st hozta magával a megbeszélésre; ennél t?bb ember félelemr?l árulkodott volna, ráadásul húsz embernek is pontosan ugyanakkora hasznát látta volna, mint kett?nek, ha Tormund a vérontás mellett d?nt. Szellem volt az egyetlen védelem, amire Jonnak szüksége lehetett; a rémfarkas képes volt kiszagolni az ellenséget, még azokat is, akik mosoly m?gé rejtették ellenszenvüket.
Szellem azonban sehol sem volt. Jon lefejtette egyik fekete keszty?jét, két ujját a szájába tolta, és éleset futtyentett.
– Szellem! Hozzám!
Felülr?l számysuhogást hallott, és egy k?zeli t?lgyfa ágáról Mormont hollója ereszkedett le Jon nyergére.
– Kukorica! – rikoltotta. – Kukorica, kukorica, kukorica!
– Te is k?vettél? – Jon el akarta hessegetni a madarat, de végül simogatás lett a mozdulatból.
A madár rásandított.
– Havas – motyogta sokat tudóan bólogatva. A k?vetkez? pillanatban Szellem bukkant el? a fák k?zül, és m?g?tte Val.
Mintha ?sszetartoznának. Val fehérbe ?lt?z?tt; fehér gyapjúnadrágját piszkosfehér b?rb?l varrt csizmájába t?rte, fehér medveb?r k?penyét faragott, arcot formázó varsafa csattal fogta ?ssze a vállán, fehér zubbonyán csontból voltak a gombok. Még a lélegzete is fehér volt... a szeme azonban kék, hosszú lófarka s?tét mézszín?, arca pedig piros a hidegt?l. Havas Jonnak már régóta nem volt része ilyen üdít? látványban.
– Megpróbáltad ellopni a farkasomat? – kérdezte.
– Miért is ne? Ha minden asszonynak volna rémfarkasa, a férfiak sokkal kedvesebbek lennének. Még a varjak is.