– Egy kis hó? – Peasebury apró, kislányos szája haragos grimaszra húzódott. – A ti rossz tanácsotokra vágtunk bele ebbe a menetelésbe, Wull! Kezdek arra gyanakodni, hogy mindvégig Bolton oldalán álltatok! így mennek errefelé a dolgok? Azért küld?tt hozzánk, hogy mérgezett szavakat suttogjatok a király fülébe?
Nagy Cs?b?r a képébe nevetett.
– Pisabáró nagyuram, ha igazi férfi volnál, ezért meg?lnélek, de a kardom túl jó acélból készült ahhoz, hogy gyávák vérével szennyezzem be. – Ivott a s?réb?l, és megt?r?lte a száját – Igen, emberek halnak meg, és még t?bben fognak, miel?tt megpillantjuk Derest. és akkor? Ez háború. A háborúban általában vannak halottak, ez a dolgok rendje, mindig is ez volt.
Ser Corliss Penny hitetlenkedve nézett a klánf?n?kre.
– Te vágysz a halálra, Wull?
Az északit szemlátomást mulattatta a kérdés.
– ?r?kké akarok élni egy olyan f?ld?n, ahol a nyár ezer esztendeig tart. Várkastélyt akarok a felh?k k?z?tt, ahonnan lenézhetek a világra. újra húsz és hat éves akarok lenni. Amikor húsz és hat voltam, képes voltam egész nap harcolni, és egész éjjel dugni. Egyáltalán nem számít, hogy az ember mit akar. Nyakunkon a tél, fiam, és a tél a halált jelenti. Az embereim inkább halnak meg Ned lányáért harcolva, mint magányosan és éhesen a hóban, mik?zben k?nnyeik az arcukra fagynak. Aki így hal meg, arról nem szólnak énekek. Ami engem illet, én már ?reg vagyok, ez lesz az utolsó telem. Hadd für?djek meg a Boltonok vérében a halálom el?tt. érezni akarom, hogy az arcomba fr?ccsen, amikor a csatabárdom egy Bolton koponyájába mélyed. Le akarom nyalni az ajkamról, és az ízével a nyelvemen akarok távozni.
– úgy van! – kiáltotta Morgan Liddle. – Vér és harc! – A k?vetkez? pillanatban már az ?sszes északi kiabált, kupáikkal és ivószaruikkal az asztalt csapkodták, pokoli hangzavarral t?ltve meg a király sátrát.
Asha Greyjoy maga is ?r?mmel fogadta volna a harcot. Egyetlen csata, hogy vége legyen ennek a szenvedésnek. Acél az acélon, rózsaszín hó, t?r?tt pajzsok és levágott végtagok... és minden véget érne.
A király felderít?i másnap találtak egy elhagyott kisbirtokot két tó k?z?tt. Rideg és kihalt hely volt, mind?ssze néhány kunyhóból, egy k?z?s épületb?l és egy ?rtoronyból állt. Richard Horpe megállította a menetet, bár a hadsereg aznap még fél mérf?ldet sem haladt, és csak órák múlva s?tétedett. A szekérkaraván és az utóvéd még így is jóval holdkelte után érkezett meg. Asha is velük j?tt.
– A tavakban vannak halak – mondta Horpe a királynak. – Vágunk lékeket a jégen, az északiak tudják, hogyan kell.
Stannis még hatalmas prémk?penyében és nehéz páncéljában is úgy festett, mint aki fél lábbal a sírban van. Erd?mélyén még volt némi hús magas, sovány testén, de mostanra az is elt?nt. B?re alatt jól látszott koponyája formája, és olyan er?vel szorította ?ssze az állkapcsát, hogy Asha attól félt, kit?rnek a fogai.
– Halásszatok hát – vakkantotta, minden szót élesen elharapva. – De hajnalban továbbmegyünk!
ám a reggeli fényben a tábort hó és csend borította. Az ég feketéb?l fehérbe fordult, de igazi világosságot nem adott. Asha Greyjoy zsibbadtan és fázva ébredt a prémek alatt, hallotta a N?sténymedve horkolását. Soha nem gondolta volna, hogy egy n? képes ilyen hangosan horkolni, de a menetelés folyamán hozzászokott, és mostanra már némi megnyugvást is lelt benne. Leginkább a csend zavarta. Nem szóltak trombiták, hogy felébresszék az embereket, nem kellett lóra szállni, alakzatba rendez?dni, felkészülni a menetelésre. Az északiak harci kürtjei sem szóltak. Valami baj t?rtént.
Asha kimászott a b?r?k alól, és az éjszaka hullott havat félretúrva elhagyta a sátrat. Bilincsei megcs?rrentek, ahogy felegyenesedett, és belélegezte a fagyos reggeli leveg?t. A hó továbbra is hullott, még annál is jobban, mint amikor lefeküdt aludni. A tavak elt?ntek, a fák is. Látta néhány másik sátor alakját a hó alatt, és a jelz?t?z k?d?s, narancssárga izzását az ?rtorony tetején, de magát a tornyot nem. A t?bbit elnyelte a vihar.
Valahol el?rébb Roose Bolton vár rájuk Deres falai m?g?tt, de Stannis Baratheon serege mozdulatlanul vesztegel a hó és a jég fogságában, vacogva és éhezve.
Daenerys
A gyertya majdnem leégett. Alig egyhüvelyknyi állt ki az olvadt, meleg viasztócsából, fényét a királyn? ágyára vetette. A láng már elkezdett pislákolni.
Nemsokára kialszik, gondolta Daenerys, de addigra véget ér egy újabb éjszaka.
A hajnal mindig túl korán érkezett