– Uram. – Elég alázatos vagyok, felség? Elég megt?rt, retteg? és megalázott? – K?ny?rg?m, vetesd le ezeket a láncokat rólam! Hadd lovagoljak, nem próbálok megsz?kni!
Stannis úgy nézett rá, mint egy kutyára, amelyik bármelyik pillanatban a lábához d?rg?l?zhet.
– Rászolgáltál azokra a vasakra.
– Valóban. De most felajánlom neked a hajóimat, az embereimet, a képességeimet.
– A hajóid már az enyémek vagy elégtek. Az embereid... hányan is maradtak? Tízen? Tizenketten?
Kilencen. Hatan, ha csak a harcképeseket számoljuk.
– Hasítottajkú Dagmer még tartja Torrhen Mezejét. ádáz harcos, és a Greyjoy-ház h?séges szolgálója. átadhatom neked a várat a hely?rséggel együtt. – Talán, tehette volna hozzá, de nem szolgálta volna az ügyét, ha kételyt mutat a király el?tt.
– Torrhen Mezeje annyi sarat sem ér, amennyin a csizmámmal taposok. Egyedül Deres számit.
– Szedd le ezeket a vasakat, és hagyd, hogy segítsek neked megszerezni, uram! Felséged királyi bátyja arról volt hires, hogy baráttá tette a legy?z?tt ellenséget. Hadd legyek a te embered!
– Az istenek sem tettek férfivá, én hogy tehetnélek? – Azzal Stannis hátat fordított a t?znek, és mindannak, amit a narancsszín?, táncoló lángok k?z?tt látott.
Ser Justin Massey megfogta Asha karját, és behúzta a királyi sátorba.
– Ezt elrontottad, úrn?m. Sose beszélj neki Robertr?l.
Okosabb is lehettem volna. Pedig Asha tudta, milyenek a fiatalabb
fivérek. Emlékezett Theonra kiskorában, a félénk kisfiúra, aki félelemmel vegyes elragadtatpttsággal nézett fel Rodrikra és Maronra. Sosem tudott kin?ni bel?le. Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad. Megrázta vas ékszerét, és elképzelte, milyen
jó érzés lenne Stannis m?gé lépni, és megfojtani a csuklóit ?sszek?t? lánccal.
Aznap este abból a girhes szarvasbikából készült a ragu, melyet egy Benjicot Branch nev? felderít? ejtett el – de csak a királyi sátorban. A vászonfalak m?g?tt mindenki más egy darab kenyeret és egy ujjnyi kolbászt kapott, amit Galbart Glover s?rének maradékával ?blíthettek le.
Háromszáz mérf?ld Erd?mélyét?l Deresig, ahogy a holló repül.
– Bárcsak hollók lennénk! – sóhajtotta Justin Massey a negyedik napon, amikor esni kezdett a hó. El?sz?r csak szórványosan szállingózott. Hideg volt, és nedves, de k?nnyedén megbirkóztak vele.
Másnap azonban még mindig havazott, majd a k?vetkez?n is, és az azutánin szintén. A farkasok dús szakállába hamarosan jégszilánkok k?lt?ztek, ahogy a leheletük megfagyott, és minden csupasz kép? déli ?ú n?veszteni kezdte a bajszát, hogy az is melegítse ?ket. A menetoszlop el?tt hamarosan fehér lepel fedte az utat, elrejtve a k?veket, gy?kereket és lehullott ágakat, minden egyes lépést kül?n kalanddá téve. A szél is feltámadt, maga el?tt hajtotta a havat. A király serege hóemberek hadává változott, a katonák kínkeservesen vonszolták magukat a térdig ér? hóban.
A havazás harmadik napján a serege elkezdett szétszakadozni. Míg a déli lovagok és nemesek szenvedtek, az északi hegyek harcosai sokkal k?nnyebben boldogultak. Apró lovaik biztos lábú jószágok voltak, kevesebbet is ettek a poroszkáknál, és még kevesebbet a nagy test? csataméneknél, ráadásul lovasaik is otthonosan mozogtak a hóban. A farkasok egy része kül?n?s lábbelit viselt. ?k medvemancsnak hívták a meghajlított fából és b?rszíjakból álló furcsa, hosszúkás alkotmányt. A csizmájuk talpához k?t?zték, és lehet?vé tette számukra, hogy a hó tetején járjanak; nem t?rték át vele a fels? réteget, és nem süppedtek bele a combjukig.
Néhányan még a lovaiknak is készítettek medvemancsokat, és a hátasok olyan k?nnyedén viselték ?ket, mint más lovak a vaspatkókat... csakhogy a poroszkák és csatalovak nem t?rték meg magukon. Amikor a király néhány lovagja ennek ellenére megpróbálkozott a felrakásukkal, a déli lovak megmakacsolták magukat, és nem voltak hajlandóak elindulni, vagy le akarták rázni magukról a mancsokat. Az egyik csatamén a bokáját t?rte, amikor el akart indulni bennük.