Othell Yarwyck harákolt.
– én nem vagyok felderít?, de... Rideghon állítólag szentségtelen hely. Elátkozott. Ezt még a nagybátyád is említette, parancsnok. Miért mentek volna pont oda?
Jon el?tt egy térkép hevert az asztalon, elfordította, hogy a t?bbiek is lássák.
– Rideghon egy védett ?b?lben fekszik, természetes, mély kik?t?jében még a legnagyobb hajók is horgonyt tudnak vetni. Rengeteg a fa és a k? arrafelé, a vizekben hemzsegnek a halak, nem beszélve a fókák és tengeri tehenek kolóniáiról.
– Mindez igaz, nem is kétlem – mondta Yarwyck –, de nem az a hely, ahol akár egyetlen éjszakát is el akarnék t?lteni. Ismered a mesét.
Ismerte. Rideghon jó úton haladt afelé, hogy várossá váljon, az egyetlen valódi várossá a Faltól északra, míg egy hatszáz esztend?vel ezel?tti éjszakán el nem nyelte a pokol. Lakóit elhurcolták rabszolgának vagy lemészárolták a húsukért – attól függ?en, hogy a t?rténet melyik változatát adták el? –, otthonaikat és épületeiket pedig elnyelte a t?z, amely olyan forrón égett, hogy a Fal ?rei azt hitték, északon kelt fel a nap. Utána majdnem fél évig hamues? hullott a Kísértetjárta Erd?re. A keresked?k csupán rémálomba ill? pusztítást találtak Rideghon helyén, elszenesedett fákat és megégett csontokat, felpuffadt holttestekkel eltorlaszolt vízfolyásokat, és a település f?lé magasodó hatalmas szikla barlangjaiból vérfagyasztó sikolyok visszhangoztak.
Hatszáz esztend? telt el azóta az éjszaka óta, de Rideghont még mindig elkerülik. Jon úgy hallotta, a vadak visszafoglalták a helyet, de a felderít?k szerint a bozóttal ben?tt romok k?z?tt vérre szomjazó lidércek, démonok és lángoló szellemek kísértenek.
– Menedéknek én sem választanám – mondta Jon –, de ez a Vakond Anya állítólag azt prédikálta, hogy ott találhatnak megváltást, ahol egykor a kárhozattal találkoztak.
Cellador septon lebiggyesztette az ajkát.
– Megváltást csak a Hét adhat. Ez a boszorkány mind?jüket halálra ítélte.
– és ezzel talán megmentette a Falat – tette hozzá Marsh. – Mi most az ellenségr?l beszélünk. Hadd imádkozzanak a romok k?z?tt, és ha az isteneik hajókat küldenek a megmentésükre, hogy egy szebb világba vigyék ?ket, annál jobb. Ezen a világon ugyanis nincs élelem, amivel etetni lehetne ?ket.
Jon megtornáztatta kardforgató keze ujjait.
– Cotter Pyke gályái id?nként elhajóznak Rideghon el?tt. Azt mondja, ott nincs semmiféle menedék, csak a barlangok. A sikoltó barlangok, az emberei így hívják ?ket. Vakond Anya és a k?vet?i ott fognak meghalni az éhségt?l és a hidegt?l. T?bb százan, talán t?bb ezren.
– T?bb ezer ellenség. T?bb ezer vad.
T?bb ezer ember, gondolta Jon. Férfiak, n?k, gyermekek. Egyre n?tt benne a düh, de amikor megszólalt h?v?s és csendes hangon beszélt
– Valóban ennyire vak volnál, vagy csak nem akarsz látni? Szerinted mi fog t?rténni, amikor ez a sok ellenség meghal?
Az ajtó f?l?tt a holló rázendített:
– Meghal, meghal, meghal!
– Elmondom, mi t?rténik – folytatta Jon. – A holtak újra felélednek, száz– és ezerszámra. Lidércként j?nnek vissza, fekete kézzel és kéken világító szemmel, és értünk j?nnek majd. – Felállt, ?k?lbe szorította ujjait. – Most pedig elmehettek.
Cellador septon szürke arccal, verejtékezve állt talpra, Othell Yarwyck merev háttal, Bowen Marsh ?sszeszorított szájjal és sápadtan.
– K?sz?njük, hogy fogadtál minket, parancsnok.
Minden további szó nélkül távoztak.
Tyrion
A malac sokkal kezelhet?bbnek bizonyult, mint némelyik ló, amit eddig megült.
A türelmes, biztos lábú állat egyetlen nyikkanás nélkül t?rte, hogy Tyrion felmásszon a hátára, és t?kéletesen mozdulatlan maradt, mik?zben a t?rpe pajzsért és kopjáért nyúlt. ám amikor kézbe vette a gyepl?t, és megérintette a sarkával az oldalát, a malac azonnal mozgásba lendült. Csinosnak hívták – Csinos Malac volt a teljes neve –, és már egészen kiskorától fogva szoktatták a nyereghez és a kantárhoz.
A festett páncél hangosan cs?r?mp?lt, ahogy Csinos végigügetett a fedélzeten. Tyrion hónalja csatakos volt az izzadságtól, és k?vér verejtékcsepp g?rdült végig orrcsonkján is a túlzottan nagy, rosszul illeszked? sisak alatt, ám ennek ellenére egy képtelen pillanatig majdnem Jaimenek érezte magát, ahogy kopjával a kezében kilovagol a sorompóba, a napsütésben aranylóan csillogó páncéljában.