– Egy férfi, aki valyriai pengét visel, seggvakaráson kívül másra is használhatná a fegyverét!
Jon már látta ezt a férfit a várban; azt hallotta, nagy hír? lovag. A Fal alatti csatában Ser Godry Farring meg?lt egy menekül? óriást – lóháton vágtatott utána, és felnyársalta a lándzsájával, aztán leszállt, hogy levágja a lény szánalmasan apró fejét. A királyné emberei azóta óriás?l? Godrynak hívták.
Eszébe jutott Ygritte, amint sírva énekli az ?Utolsó óriás”-t.
– Akkor használom Hosszúkarmot, amikor szükség van rá, Ser.
– és milyen jól forgatod? – Ser Godry el?húzta saját pengéjét. – Mutasd meg! ígérem, nem bántalak, k?ly?k.
Milyen kedves t?led!
– Talán majd máskor, Ser. Most egyéb dolgokat kell intéznem, szólít a k?telesség.
– Tehát félsz. értem. – Ser Godry a cimboráira vigyorgott. – Fél – ismételte meg a gyengébb felfogásúak kedvéért.
– Ha megbocsátasz... – Jon hátat fordított nekik.
A Fekete Vár komor és elhagyatott helynek t?nt a sápadt hajnali fényben. A parancsnokságom, gondolta Jon szomorúan. Er?d és romhalmaz egyben. A Parancsnoki Torony kiégett héj volt csupán, a nagyterem megfeketedett r?nk?k halma, Hardin Tornya pedig úgy nézett ki, mint amit a k?vetkez? szell? led?nt... igaz, már évek óta így festett. M?g?ttük emelkedett a Fal: hatalmasan, félelmetesen és hidegen, az oldalán épít?k nyüzs?gtek, az új lépcs?t próbálták ?sszek?tni a régivel. Hajnaltól alkonyatig dolgoztak. Lépcs? híján csak a felvonóval lehetett feljutni a Fal tetejére, és az nem lesz elegend?, ha a vadak újra támadnak.
A Király Tornya f?l?tti tet?n, ahol nemrég még Havas Jon kuporgott íjjal a kezében, Selyem és Süket Dick Follard mellett, most a Baratheon-ház nagy, arany harci lobogója csattogott a szélben. A lépcs?n a királyné két embere strázsált reszketve, kezüket a hónuk alá dugták, dárdájukat az ajtónak támasztották.
– Azok a sz?vetkeszty?k semmit sem érnek – mondta nekik Jon. – Holnap keressétek meg Bowen Marshot, és ad nektek prémes b?rkeszty?t.
– úgy teszünk, uram, k?sz?njük – hálálkodott az id?sebbik ?r.
– Ha addig nem fagy le a rohadt kezünk – tette hozzá a fiatalabbik halvány párafelh?t lehelve. – Mindig azt hittem, hogy a dorne-i határvidéken hideg van. Mit tudtam én?
Semmit, gondolta Havas Jon. Ugyanúgy, mint én.
Félúton járt a kanyargó lépcs?n, amikor szembetalálkozott Samwell Tarlyval.
– A királytól j?ssz? – kérdezte Jon.
– Aemon mester küld?tt neki egy levelet.
– értem. – Némelyik nagyúr a mesterére bízta, hogy elolvassák a levelet, és ?sszefoglalják a tartalmát, de Stannis ragaszkodott hozzá, hogy maga t?rje fel a pecsétet. – Hogy fogadta a hírt?
– Az arckifejezése alapján nem túl boldogan. – Sam lehalkította a hangját. – Nem szabadna beszélnem róla!
– Akkor ne tedd. – Vajon ezúttal apja melyik zászlóhordozója utasította vissza a felszólítást, hogy h?béresküt tegyen Stannis királynak? Bezzeg amikor Karhold behódolt, gyorsan elterjesztette a hírt. – Hogy megy az íjászkodás?
– Találtam egy nagyszer? k?nyvet az íjászatról. – Sam a homlokát ráncolta. – Azt hiszem, csinálni jóval nehezebb, mint olvasni róla. Tele vagyok vízhólyagokkal.
– Csak gyakorold. Ha a Mások egy s?tét éjszaka felbukkannak, szükség lehet az íjadra a Falon.
– ó... remélem, ez nem t?rténik meg.
A király emeleti lakószobája el?tt újabb ?r?k álltak.
– ?felsége jelenlétében nem lehet fegyvert viselni, uram – szólalt meg a parancsnokuk. – Kérem a kardodat és a t?r?det.
Jon tudta, hogy nincs értelme vitatkozni. átadta a fegyvereit.
A toronyszobában meleg volt. Melisandre úrn? a t?z mellett ült, rubinja fényesen csillogott nyakának halovány b?rén. Ygritte-et megcsókolta a t?z; a v?r?s papn? maga volt a t?z, haja pedig vér és láng. Stannis a durván faragott asztal m?g?tt állt, ahol egykor a Vén Medve fogyasztotta ebédjét. Az asztalon észak rongyos b?rre festett térképe feküdt kiterítve. Egyik végét faggyúból ?nt?tt gyertya fogta le, a másikat egy acélkeszty?.
A király gyapjúnadrágot és párnázott zekét viselt, mégis olyan merevnek t?nt, mintha teljes lemezvértbe ?lt?z?tt volna. B?re sápadt volt, egészen r?vidre nyírt szakállát mintha csak ráfestették volna az arcára. Egykor fekete hajából csupán két s?tét folt maradt a halántéka k?rnyékén. Kezében pergament tartott, a z?ld pecsét már fel volt t?rve.
Jon térdre ereszkedett. A király bosszúsan nézett rá, és düh?sen megrázta a pergament.
– Kelj fel! Ki ez a Lyanna Mormont?
– Maege úrn? egyik lánya, uram. A legfiatalabb. Apámuram húga után nevezték el.
– Hogy apád kedvében járjanak, nem kétséges. Nagyon jól tudom, hogyan játsszák ezt a játékot. Milyen id?s ez az átkozott gyermek?
Jonnak egy pillanatig gondolkodnia kellett.