– Nem, az emberek akkor félnének hozzám j?nni. Fizesd ki ?ket. – Nem kételkedett benne, hogy némelyik k?vetelés hamis, de még mindig t?bb lehetett az igaz. A sárkányai túl gyorsan n?ttek ahhoz, hogy megelégedjenek néhány macskával, kutyával és patkánnyal, mint korábban. Minél t?bbet esznek, annál nagyobbra n?nek, figyelmeztette Ser Barristan, és minél nagyobbra n?nek, annál t?bbet kell enniük. Drogon jóval megel?zte testvéreit, és k?nnyedén elfogyasztott egy bárányt naponta. – Fizesd ki nekik az állataik árát, de az igényl?knek ezentúl meg kell jelenniük a Kegyek Templomában, hogy szent esküt tegyenek Ghis istenei el?tt.
– úgy lesz. – Reznak visszafordult a kérelmez?k felé. – ?fényessége a királyn? mind?t?ket kártalanítja elveszített jószágaitokért – jelentette be ghisi nyelven. – Holnap reggel jelentkezzetek az intéz?imnél, és ki lesztek fizetve pénzzel vagy jószággal, ahogy nektek megfelel?bb.
A bejelentést néma csend fogadta. Ennél azért jobban is ?rülhetnének, gondolta Dany ingerülten. Megkapták, amiért j?ttek. Hát ezeknek az embereknek nem lehet a kedvében járni?
Az egyik férfi a t?bbiek m?g?tt, elkül?nülve állt; z?m?k ember volt, szélt?l cserzett arccal, elrongyolódott ruhában. Haja v?r?s-fekete, durva, sisakszer? tüskeerd? volt, a fülénél gondosan k?rbevágva, és egyik kezében egy vászonzsákot tartott. Lehajtott fejjel várakozott, a márványpadlót bámulta, mintha el is feledkezett volna róla, hol van. és ? vajon mit akar? – t?prengett Dany a homlokát ráncolva.
– Térdeljetek le Viharbanszületett Daenerys, a T?zjáró, Meereen királyn?je, az andalok, a rhoyne-iak és az Els?k királyn?je, a Nagy F?tenger khaleesije, a Bilincsek Let?r?je, a Sárkányok Anyja el?tt! – kántálta Missandei magas, kellemes hangján.
Amikor Dany felállt, tokarja elkezdett lecsúszni róla. Elkapta és gondosan a helyére igazgatta.
– Te ott, a zsákkal! – szólította meg a férfit. – Velünk akarsz beszélni? K?zelebb j?hetsz.
Amikor a kérelmez? felemelte a fejét, Dany látta, hogy szeme v?r?s és gyulladt, akár két nyílt seb. érzékelte, hogy Ser Barristan k?zelebb húzódik, fehér árnyként lépett mellé. A férfi botladozva k?zeledett, egyik lépést tette a másik után, maga után vonszolva a zsákot. Részeg vagy beteg? – találgatott Dany. A kérelmez? t?redezett, sárga k?rmei alatt koszcsíkokat látott.
– Mit akarsz? Kérelmed van, netán sérelmet szeretnél bejelenteni? Mit tehetünk érted?
A férfi nyelve idegesen szaladt végig repedezett, kiszáradt ajkán.
– én... én hoztam néhány...
– Csontot? – Dany kezdte elveszíteni a türelmét. – égett csontokat?
A férfi felemelte a zsákot, és a márványra ?nt?tte tartalmát.
Valóban csontok voltak, t?r?tt és megfeketedett csontok. A hosszabbakat felnyitották, hogy hozzáférjenek a vel?h?z.
– A fekete volt – motyogta a férfi a ghisiek torokhangú nyelvén –, a repül? árny. Lecsapott az égr?l, és... és...
Ne! Danyt kirázta a hideg. Ne, ne, ó, ne!
– Tán nem hallasz, ostoba? – csattant fel Reznak mo Reznak. – Nem hallottad a bejelentést? Holnap reggel keresd fel az intéz?imet, és kártalanítva leszel a birkádért!
– Reznak – mondta halkan Ser Barristan –, tartsd a szád, és nyisd ki a szemed. Ezek nem birkacsontok.
Nem, gondolta Dany, ezek egy gyermek csontjai.
Jon
A fehér farkas a fekete fák k?z?tt suhant, egy égig ér?, sápadt sziklaszirt t?vében. A hold vele együtt rohant a csillagos égbolton, a csupasz, g?cs?rt?s faágak m?g?tt.
– Havas! – mormolta a hold.
A farkas nem válaszolt. Ropogott a hó a mancsai alatt, a szél sóhajtva t?rt utat magának a fák k?z?tt.
Valahol messze a falkatársai hívták, hasonló a hasonlót, ?k is vadásztak. S?r? es? zuhogott fekete testvérére, aki egy hatalmas kecske húsát szaggatta, a víz lemosta a vért az oldaláról, ahol a préda hosszú szarva végighasította. Egy másik helyen kis termet? n?vére felemelte a fejét és a holdra üv?lt?tt, mire száz másik rokona szünetet tartott a vadászatban, hogy feleljen neki. Ahol ?k jártak, a dombok sokkal melegebbek voltak, és rengeteg élelmet lehetett találni. N?vére falkája némelyik éjszakán birkákból, tehenekb?l és lovakból lakmározott, az emberek állataiból, s?t néha még az emberekb?l is.
– Havas! – szólt le újra a hold halk kacagással.
A fehér farkas a jeges szirt alatti, ember járta ?svényen loholt. A vér íze a nyelvén volt, füle csengett távoli rokonai vonyításától. Régen hatan voltak, ?ten vakon vinnyogtak kimúlt anyjuk mellett, hideg tejet szopogatva halott eml?ib?l, míg ? egyedül odébb mászott. Négyen maradtak... és k?zülük az egyiket már nem érezte.
– Havas! – ismételte a hold.