A liget k?zepén szomorú kis t?z pislákolt, a hamuban néhány zsarátnok izzott, t?r?tt ágak égtek lassan és nagy füsttel. Még így is t?bb élet volt benne, mint a k?rül?tte kuporgó vadakban. Csak az egyikük reagált, amikor Jon kilépett a tisztásra. Egy gyermek volt, sírva fakadt, és megrángatta anyja k?penyét. Az asszony felnézett, elakadt a lélegzete. A ligetet addigra k?rbevették a felderít?k, elsuhantak a fehér t?rzs? fák mellett, acél villant a fekete keszty?s kezekben, a varjak felkészültek a mészárlásra.
Az óriás vette ?ket észre utolsóként. A t?z mellé kuporodva aludt, de valami felébreszthette – talán a gyermek sírása, a fekete csizmák alatt roppanó hó hangja vagy egy sziszeg? lélegzetvétel. Amikor megmoccant, mintha egy szikla kelt volna életre. Hangos horkantással ül? helyzetbe tolta magát, sonka nagyságú kezével megpróbálta kit?r?lni az álmot a szeméb?l... és ekkor megpillantotta Vas Emmettet karddal a kezében. B?mb?lve ugrott talpra, hatalmas ujjai rákulcsolódtak p?r?lye markolatára, és felemelte a fegyvert.
Szellem válaszként kivillantotta a fogait. Jon megragadta a farkas nyakán a bundát
– Nem akarunk harcolni! – Tudta, hogy az emberei képesek lennének legy?rni az óriást de nem veszteségek nélkül. Amint vér fakad, a t?bbi vad is csatlakozik a harchoz. A legt?bben persze meghalnának, és saját testvérei k?zül is néhányan. – Ez egy szent hely. Adjátok meg magatokat és...
Az óriás újra felüv?lt?tt a hang megrezegtette a fák leveleit, és p?r?lyével lesújtott a f?ldre. A fegyver markolata egy hat láb hosszú, g?cs?rt?s t?lgyfaág volt, a feje pedig egy kenyér méret? k?t?mb. Az ütésbe a f?ld is beleremegett és a vadak némelyike szintén a fegyvere után kapott.
Havas Jon is felemelte Hosszúkarmot amikor a tisztás túloldalán megszólalt B?r?s. Nyers torokhangon beszélt, de Jon felismerte a sz?vegben a dallamot, és tudta, hogy a régi nyelvet hallja. B?r?s hosszú ideig beszélt, és amikor befejezte, az óriás válaszolt. Horkantásokkal tagolt morgásából Jon egyetlen szót sem értett, de B?r?s a fákra mutatott, és mondott valami mást mire az óriás utánozta a mozdulatát, megcsikorgatta a fogait, és ledobta a p?r?lyét.
– Kész – mondta B?r?s. – Nem akarnak harcolni.
– ügyes. Mit mondtál neki?
– Hogy ?k a mi isteneink is, és imádkozni j?ttünk.
– úgy is lesz. Mindenki tegye el a fegyvert! Ma éjjel elmarad a vérontás.
árpaszem Tom kilencet mondott, és valóban annyian is voltak, bár ketten k?zülük már meghaltak, egy pedig annyira legyengült, hogy a reggelt aligha érhette meg. A maradék hat k?zt volt egy anya a lányával, és két ?regember, egy kopott bronzpáncélba ?lt?z?tt, sebesült Thenn, valamint egy szarulábú, akinek úgy ?sszefogyott a lába, hogy Jon egyetlen pillantással megállapította, soha t?bbé nem fog járni rajta. Mint hamarosan megtudta, ?k sem ismerték egymást, amikor a ligetbe érkeztek; miután Stannis megfutamította Mance Rayder seregét, az erd?be menekültek, hogy megússzák az ?ld?klést, és egy darabig ott bolyongtak. Barátokat és rokonokat veszítettek el a hideg és az éhezés miatt, és végül itt k?t?ttek ki, túl fáradtan és legyengülten ahhoz, hogy továbbmenjenek.
– Az istenek itt vannak – mondta az egyik ?regember. – Ez is van olyan jó hely a halálra, mint bármelyik másik.
– A Fal alig néhány órányira van innen dél felé – mondta Jon. – Miért nem ott kerestek menedéket? Mások is megadták magukat. Még Mance is.
A vadak ?sszenéztek.
– Hallottunk t?rténeteket – szólalt meg végül az egyik. – A varjak mindenkit megégettek, aki feladta magát.
– Mance-et is – tette hozzá az asszony.
Melisandre, gondolta Jon, neked és a v?r?s istenednek sok mindenért kell felelnetek.
– Aki akar, visszaj?het velünk. A Fekete Várban van étel és menedék, és a Fal megvéd benneteket az erd?ben vadászó lényekt?l. Szavamat adom, hogy senkit nem égetünk meg.
– Egy varjú szava. – Az asszony magához ?lelte gyermekét – Ki tudja, betartod-e? Egyáltalán, ki vagy te?
– Az éjjeli ?rség parancsnoka, a deresi Eddard Stark fia. – Jon árpaszem Tómra nézett. – Rory és Pate hozzák ide a lovakat. Egy perccel sem akarok tovább itt maradni, mint ameddig feltétlenül szükséges.
– Parancsodra, nagyuram.
Távozás el?tt már csak egyetlen dolog maradt: amiért idej?ttek. Vas Emmett el?szólította tanítványait, a csapat t?bbi tagja pedig tiszteletteljes távolságot tartva figyelte, ahogy az újoncok letérdelnek a varsafák el?tt. Addigra a nappal utolsó fénye is kihunyt, az egyedüli fényt a csillagok szolgáltatták, valamint a haldokló t?z v?r?s zsarátnokai a tisztás k?zepén.
Fekete csuklyájukban és vastag, fekete k?penyükben mintha az újoncok is csupán árnyékok lettek volna. Egyszerre szavalták az esküt, hangjuk mégis nagyon halknak t?nt az éjszaka s?r? s?tétjében.
– S?r?s?dik az éj, és elkezd?dik az ?rségem – mormolták, ahogy el?ttük már t?bb ezren. Selyem hangja édesen dallamos volt, Lóé rekedt és akadozó, Arroné idegesen éles. – Nem ér véget a halálom napjáig.