–...hagyjátok ?ket testvérekként feln?ni, és csak szeretet legyen k?z?ttük – imádkozott –, feleségem és úrn?m pedig találjon megbocsátást a szívében...
– Apa! – Bran hangja susogás volt a szélben, levelek zizegése. – Apa, én vagyok! Bran! Brandon!
Eddard Stark felemelte a fejét, és ?sszevont szem?ld?kkel figyelte az erd?t egy darabig, de nem szólalt meg. Nem láthat engem, j?tt rá csüggedten Bran. Legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy megérintse, de csak figyelni és hallgatózni tudott A fában vagyok. A szívfában vagyok, a v?r?s szempáron át nézek kifelé, de a varsafa nem képes beszélni, így én sem.
Eddard Stark folytatta imáját, Bran szemébe k?nnyek gy?ltek. Vajon ezek az ? k?nnyei voltak, vagy a varsafáé? Ha sírok, a fa is k?nnyezni fog?
Apja további szavait a fán csattanó fa hangja nyelte el. Eddard Stark képe szétoszlott, akár a k?d a reggeli napsütésben. Most két gyermek táncolt az istenerd?ben, nagyokat kurjongatva vívtak két let?rt faággal. A lány volt az id?sebb és magasabb kettejük k?zül. Arya! – gondolta Bran mohón, mik?zben figyelte, ahogy a lány felugrik egy sziklára, és onnan sújt le a fiúra. De valami itt nem volt rendben. Ha a lány Arya, akkor a fiú Bran, csakhogy ? sosem n?vesztette ilyen hosszúra a haját. és Arya soha nem vert meg úgy vívásban, ahogy ez a lány teszi. Rávágott a fiú combjára, de olyan er?vel, hogy az beleesett a tóba, és vadul csapkodva kiabált segítségért.
– Hallgass már, te ostoba! – szólt rá Arya, és eldobta a faágat a kezéb?l. – Ez csak víz! Azt akarod, hogy ?reg Nan megtudja, és egyenesen apához rohanjon? – Letérdelt, hogy kihúzza a testvérét, de a k?vetkez? pillanatban ?k is elt?ntek.
A képek egyre gyorsabban és gyorsabban váltották egymást, amíg Bran el nem szédült. Az apját nem látta t?bbet, sem az Aryára hasonlító lányt, de a fekete tóból egyszer el?lépett egy meztelen, terhes asszony, letérdelt a fa elé, és fiúért imádkozott a régi istenekhez, akik majd bosszút állnak érte. Aztán egy karcsú, barna hajú lány állt lábujjhegyre a ligetben, hogy megcsókoljon egy lovagot, aki olyan magas lehetett, mint Hodor. Egy sápadt, ádáz kép? ifjú levágott három ágat a varsafáról, és nyílvessz?t készített bel?lük. A fa maga is ?sszement, minden látomás után egyre kisebb lett, mik?zben a t?bbi fa is folyamatosan zsugorodott, el?sz?r facsemetékké váltak, majd teljesen elt?ntek. Helyüket más fák foglalták el, hogy aztán azok is visszafejl?djenek. Bran magas és szikár urakat látott, zord férfiakat b?r?kben és láncingben. Néhánynak az arcára emlékezett a kriptából, de elt?ntek, miel?tt nevet adhatott volna nekik.
Aztán egy szakállas férfi térdre kényszerítette foglyát a szívfa el?tt. Egy fehér hajú asszony k?zeledett feléjük a s?tétv?r?s levélhullásban, kezében bronzsarlóval.
– Ne! – kiáltotta Bran. – Ne!
ám ?k nem hallották, ahogy korábban az apja sem. A n? megragadta a fogoly haját, és a sarlóval átvágta a torkát. A nyomorék fiú az évszázadok k?dén át csak figyelhette, ahogy a férfi lábai g?rcs?sen túrják a f?ldet... de ahogy az élet v?r?s áradata el?t?rt bel?le, Brandon Stark érezte a vér ízét.
Jon
A nap dél k?rül, hét napig tartó borús id? és hóesés után t?rte át a felh?takarót. A hóbuckák némelyike embernél is magasabbra tornyosult, de az intéz?k egész nap lapátoltak, így az utak viszonylag jól járhatóak maradtak. A napsugarak visszaver?dtek a Falról, minden repedés és hasadék sápadt, kék színben tünd?k?lt.
Havas Jon hétszáz láb magasból tekintett le a Kísértetjárta Erd?re. A lenti fák k?z?tt kavargott az északi szél, a legmagasabb ágakról jeges zászlókként szálltak fel a hókristályok felh?i. Ett?l eltekintve semmi nem mozdult. Semmi életjel. Ez nem volt kimondottan megnyugtató. Nem az él?kt?l kellett félniük, mégis...
El?bújt a nap, a havazás elállt. Talán egy holdfordulóba is beletelik mire újra ilyen kedvez? lehet?séget kapunk. Vagy egy egész évszakba.
– Emmett állítsa ?ssze az újoncait – mondta Bánatos Eddnek. – Kíséretet is akarok. Tíz felderít?, sárkányüveggel felfegyverezve. Egy órán belül legyenek indulásra készek.
– Igenis. Ki lesz a parancsnok?
– én magam.
Edd szája még a szokásosnál is jobban lebiggyedt.
– Egyesek azt gondolhatják, a parancsnok inkább maradjon a Fal biztonságos, meleg déli oldalán. Nem mintha nekem ez lenne a véleményem, de másoknak talán igen.
Jon elmosolyodott.
– Mások ezt inkább ne mondják a jelenlétemben.
Egy hirtelen szélroham hatására Edd k?penye hangos csattanással meglebbent.
– Le kellene mennünk, nagyuram. Ez a szél levisz minket a Falról, és valamiért sosem tudtam megtanulni repülni.