– Hodor soha nem lenne képes rá, ha a hátán kell cipelnie. Sajnálom, Bran.
Bran még emlékezett arra az id?re, amikor senki nem tudott olyan jól falat mászni, mint ?, még Robb és Jon sem. Egyik része szeretett volna kiabálni velük, amiért hátrahagyják, a másik viszont legszívesebben sírva fakadt volna. ám mivel majdnem feln?tt férfi volt, nem szólt egy szót sem, viszont távozásuk után megszállta Hodort, és a nyomukba eredt
A megtermett istállófiú már nem küzd?tt ellene, mint az els? alkalommal, a tó k?zepén álló toronyban, a vihar idején. Akár egy kutya, amelyikb?l kikorbácsolták az ellenállást. Hodor ?sszehúzta magát és elrejt?z?tt, amikor Bran érte nyúlt az elméjével. Rejtekhelye valahol nagyon mélyen volt, ahol még Bran sem érhette el. Senki nem akar bántani, Hodor, mondta némán a gyerekembernek, akinek a b?rét k?lcs?nvette. Csak egy id?re er?s akarok lenni. Visszaadom, ahogy mindig is szoktam.
Soha senki nem tudta, mikor viseli Hodor b?rét. Csak mosolyognia kellett, tenni, amit mondanak neki, és id?nként elmormolni, hogy ?Hodor”. így boldog vigyorral az arcán nyugodtan k?vethette Jojent és Meerát, anélkül hogy bárki gyanakodott volna rá. Gyakran szeg?d?tt a nyomukba, akár hívták, akár nem. A Reedek végül jó hasznát vették. Jojen k?nnyedén leereszkedett a k?télen, de miután Meera kifogott egy vak fehér halat a dárdájával, és elérkezett a visszamászás ideje, a fiú keze remegni kezdett, és nem bírta a kapaszkodást. Végül a dereka k?ré k?t?tték a k?telet, és hagyták, hogy Hodor felhúzza.
– Hodor! – ny?gte az óriás minden alkalommal, amikor rántott egyet a k?télen. – Hodor, hodor, hodor!
A fogyó hold sarlója keskeny volt, és éles, akár egy kés pengéje. Nyár kiásott egy levágott kart, fekete volt, és fagyott, az ujjak ?sszezárultak és szétnyíltak, ahogy a jeges havon vonszolta. Elég hús volt rajta, hogy megt?ltse üres gyomrát, és miután végzett, ?sszeroppantotta a csontokat is, hogy hozzájusson a vel?h?z. A kar csak ekkor halt meg végleg.
Bran Nyárral és a falkával együtt, farkasként táplálkozott. Holló alakban együtt repült a rajjal, k?r?z?tt a hegy f?l?tt napkeltekor, figyelte az ellenséget, érezte a leveg? jeges érintését. Hodor b?rében a barlangokat járta. Talált csonttal teli kamrákat, a f?ld mélyébe viv? aknákat, egy helyet, ahol óriási denevérek csontvázai lógtak a mennyezetr?l. Még a feneketlen mélységen átível? keskeny k?hídon is átkelt, és a túloldalon újabb termek és járatok várták. Az egyikben énekesek voltak, ugyanolyan trónon ültek, mint Brynden, testüket k?rül-és átsz?tték a varsafák gy?kerei. A legt?bb halottnak t?nt, de amikor elhaladt el?ttük, kinyílt a szemük, és tekintetükkel k?vették fáklyája fényét. Egyikük kinyitotta, majd újra becsukta ráncos száját, mintha mondani akarna valamit.
– Hodor – szólt oda neki Bran, és érezte, hogy a valódi Hodor megrezzen búvóhelyén.
A nagy barlangcsarnokban a gy?kértrónusán ül?, félig tetem, félig fa Brynden nagyúr sokkal inkább t?nt g?cs?rt?s fából, ?reg csontokból és rothadó gyapjúból álló kísérteties szobornak, mint embernek. Arcának sápadt roncsai k?zt az egyedüli él? dolognak v?r?s szeme látszott, mely folyamatosan izzott, akár az utolsó széndarab a haldokló t?zben, k?rbevéve kanyargós gy?kerekkel és a megsárgult koponyáról lógó, keményre száradt, fehér b?rcafatokkal.
A látványa még mindig megrémítette Brant – az aszott húst át-és átsz?v? varsafa gy?kerek, az arcon megtapadt gombatelepek, a szemüregéb?l kin?v? fehér faféreg. Sokkal jobban szerette, amikor eloltották a fáklyákat. A s?tétben azt képzelhette, hogy a háromszem? varjú suttog neki, nem pedig valami félelmetes beszél? holttest.
Egy nap én is ugyanilyen leszek. A gondolat félelemmel t?lt?tte el. Már az is elég rossz volt, hogy megnyomorodott, és nem tudta használni a lábát. Arra ítéltetett, hogy minden mást is elveszítsen, hogy egész életében egy varsafa n?vekedjen a testében? Levél azt mondta, Brynden nagyúr a fából vonja ki az életer?t. Nem evett, nem ivott. Aludt, álmodott, figyelt. Lovag akartam lenni, emlékezett vissza Bran. Futottam, másztam és harcoltam. Mintha ezer éve lett volna.