Ehelyett mi lett bel?le? Bran, a nyomorék fiú, Brandon a Stark-házból, egy elveszett királyság hercege, egy leégett várkastély ura, romok ?r?k?se. Azt hitte, a háromszem? varjú egy varázsló lesz, b?lcs, ?reg varázsló, aki meg tudja gyógyítani a lábát, de rá kellett j?nnie, hogy ez csupán ostoba, gyermeki álom volt. Túl id?s vagyok már az ilyen képzelgésekhez, gondolta. Ezernyi szem, száz b?r és olyan mély b?lcsesség, ameddig az ?si fák gy?kerei nyúlnak. Ez is van olyan jó, mint a lovagság. Vagy majdnem olyan jó.
A hold fekete lyuk volt az égen. A barlangon kívül ment minden a maga útján. A nap felkelt és lenyugodott a hold fordult, a hideg szelek üv?lt?ttek. A hegy alatt Jojen Reed egyre komorabbá és magányosabbá vált n?vére legnagyobb kétségbeesésére. Meera gyakran üld?gélt Brannel a t?z mellett, beszélgettek mindenr?l és semmir?l, simogatták a k?z?ttük hever? rémfarkast, míg Jojen magányosan járta az alagutakat. Még a barlang szájához is felment, amikor süt?tt a nap. órákon keresztül állt ott, vastag prémekbe burkolózva reszketett, és az erd?t bámulta.
– Haza akar menni – mondta Meera Brannek. – Meg sem próbál harcolni a sors ellen. Azt mondja, a z?ldálmok nem hazudnak.
– Nagyon bátor – felelte Bran. Az ember csak akkor lehet igazán bátor, amikor fél, mondta neki az apja egyszer, nagyon sok id?vel ezel?tt, azon a napon, amikor megtalálták a rémfarkas k?lyk?ket. Még mindig emlékezett a szavaira.
– Ostoba! – fortyant fel Meera. – Reméltem, hogy amikor megtaláljuk a háromszem? varjúdat... most már inkább azon gondolkodom, miért j?ttünk egyáltalán ide.
Miattam, gondolta Bran.
– A z?ldálmai miatt – mondta.
– A z?ldálmai miatt – felelte keser?en Meera.
– Hodor – tette hozzá Hodor.
Meera sírva fakadt.
Bran most gy?l?lte igazán a nyomorékságát
– Ne sírj! – Legszívesebben átkarolta volna a lányt, szorosan magához szorította volna, ahogy anyja tette Deresben, amikor megüt?tte magát. Ott ült mellette, alig néhány lábnyira, de akár százmérf?ldnyire is lehetett volna. Ha meg akarja érinteni, a kezével kell odavonszolnia magát, maga után húzva a lábát. A talaj durva volt, és egyenetlen, lassú araszolásával szerezhetne néhány horzsolást és vágást Belebújhatnék Hodor b?rébe, gondolta. Hodor megsimogathatná a hátát. A gondolattól furcsa érzés fogta el, de még mindig csak gondolkodott amikor Meera hirtelen felpattant és belevetette magát az alagutak s?tétjébe. Bran hallotta távolodó lépteit majd egy id? után azok is elhaltak, és már csak az énekesek hangja t?lt?tte be a járatokat.
A fogyó hold sarlója keskeny volt, és éles, akár egy kés pengéje. Teltek a napok, egyik a másik után, mindegyik r?videbb volt az el?z?nél. Az éjszakák megnyúltak. A hegy alatti barlangba soha nem hatolt le a napsütés, a sziklacsarnokokat nem ragyogta be hokifény sem. Itt még a csillagok is idegennek számítottak. Azok mind a f?nti világhoz tartoztak, ahol az id? rótta k?reit, nappal, éjszaka, nappal, éjszaka, nappal.
– Itt az id? – szólalt meg Brynden nagyúr.
Volt valami a hangjában, amit?l jeges ujjak bizsergették végig Bran hátát.
– Minek az ideje?
– A k?vetkez? lépésé. Hogy túllépj a b?rváltáson, és megtanuld, mit jelent z?ldlátónak lenni.
– A fák majd megtanítják – tette hozzá Levél. Intett, mire megjelent még egy énekes, a fehérhajú, akit Meera Hófürtnek nevezett el. Varsafa tálat tartott a kezében, tucatnyi belevésett arccal, a szívfákéhoz hasonlókkal. Valamilyen fehér krém volt benne, s?r? és nehéz, v?r?s erekkel átsz?ve. – Ezt meg kell enned.
Levél egy fakanalat nyújtott Brannek.
A fiú bizonytalanul szemlélte a tálat.
– Mi ez?
– Varsafa magjából készült pép.
A látvány rosszulléttel t?lt?tte el Brant. A v?r?s ereket a varsafa nedvének sejtette, de a fáklyafényben sokkal inkább hasonlított vérre. Belemártotta a kanalat a pépbe, tétovázott.
– Ett?l z?ldlátó leszek?
– A véred miatt vagy z?ldlátó – felelte Brynden nagyúr. – Ez segít felébreszteni benned az adományt, és ?sszeházasít a fákkal.
Bran nem akart ?sszeházasodni a fákkal... de ki más venne el egy nyomorék fiút? Ezernyi szem, száz b?r és olyan mély b?lcsesség, ameddig az ?si fák gy?kerei nyúlnak. Z?ldlátó.
Megkóstolta.
Keser? volt, bár korántsem annyira, mint a makkpép. Az els? kanállal nyelte le a legnehezebben, kis híján vissza?klendezte. A második már jobban ízlett A harmadikat szinte édesnek érezte. A t?bbit már mohón kanalazta. Miért is gondolta az elején keser?nek? Mézet érzett rajta, frissen hullott havat, borsot, fahéjat és az utolsó anyai csókot. Végül az üres tál kifordult az ujjai k?zül, és hangos csattanással esett a barlang talajára.
– Nem érzek semmit Mi lesz most?
Levél megérintette a kezét.
– A fák tanítani fognak. A fák emlékeznek. – Intett, mire a t?bbi énekes k?rbejárt a barlangban, és sorra eloltogatták a fáklyákat. A s?tétség ?sszes?r?s?d?tt, k?rbezárta ?ket.