– Egy olvasó ezernyi életet megél, miel?tt meghal – mondta Jojen. – Az az ember, aki nem olvas, csak egyet. Az erd? énekeseinek nincsenek k?nyveik. Nincs tintájuk, pergamenjük, írott nyelvük. Ehelyett vannak fáik, és mindenekel?tt a varsafák. Amikor meghalnak, megtérnek a fához, beleolvadnak annak gy?kerébe, ágaiba és leveleibe, és a fák emlékeznek. Minden énekükre és varázslatukra, t?rténetükre és imájukra, mindenre, amit err?l a világról tudnak. A mesterek is elmondhatnák, hogy a varsafák szentek a régi istenek szemében. Az énekesek hiszik, hogy valójában a fák a régi istenek. Amikor az énekesek meghalnak, részévé válnak ennek az istenségnek.
Bran szeme elkerekedett.
– Meg fognak ?lni?
– Nem – felelte Meera. – Jojen, csak megrémíted!
– Nem ? az, akinek félnie kell.
A hold kerek volt, és k?vér. Nyár a néma erd?ben lopakodott, hosszú, szürke árnyék, amely minden vadászat után még soványabbá vált, mert nem talált él? prédát. A varázslat a barlang szájánál kitartott; halottak nem léphettek be. A hó a t?bbségüket újra betemette, de ott voltak, elrejtve, ?sszefagyva, és várakoztak. újabb halottak csatlakoztak hozzájuk, lények, melyek egykor férfiak és asszonyok voltak, esetleg gyermekek. Halott hollók ültek a csupasz, barna ágakon, szárnyukat jég borította. Egy hómedve cs?rtetett át a bozóton, hatalmas, csontvázszer? alak, fél fejér?l hiányzott a hús, kilátszott alóla a koponyája. Nyár és a falkája megtámadták, darabokra tépték. Aztán lakmároztak, bár a hús rothadt volt, és félig fagyott, és még a szájukban is mozgott.
A hegy alatt még b?ven volt táplálék. Vagy száz gombafaj szaporodott a s?tétben. A fekete folyóban vak, fehér halak úszkáltak, de megsütve az ízük ugyanolyan jó volt, mint látó rokonaiké. Az énekesek barlangjain osztozó kecskék sajtot és tejet adtak, a hosszú nyárról maradt még némi zab, árpa és szárított gyüm?lcs is. Majdnem mindennap vérp?rk?ltet ettek árpával, hagymával és húsdarabokkal bes?rítve. Jojen úgy vélte, mókushús van benne, Meera pedig patkányra gyanakodott. Brant nem érdekelte. Hús volt, és jóíz?. A f?zést?l omlóssá vált.
A barlangrendszer id?tlen volt, hatalmas és csendes. T?bb mint három tucat énekl? élt itt, a t?bb ezer halott csontjai mellett, és a járatok mélyen benyúltak a hegy alá.
– Az embereknek nem tanácsos itt barangolniuk – figyelmeztette ?ket Levél. – A folyó gyors és s?tét, a nap nélküli tengerbe ?mlik. és vannak járatok, melyek még mélyebbre érnek, feneketlen vermek és függ?leges tárnák, a f?ld k?zepéig viv? elfeledett utak. Még az én népem sem fedezte fel mindegyiket, pedig ezer és ezer éve élünk itt, emberi években számolva.
Bár a Hét Királyság lakói az erd? gyermekeinek nevezték ?ket. Levél és a t?bbiek egyáltalán nem hasonlítottak a gyermekekre. Az erd? kicsi, b?lcs emberei elnevezés találóbb lett volna. Az emberekhez képest persze kicsik voltak, ahogy egy farkas is elt?rpül egy rémfarkas mellett, de ett?l még nem lesz k?ly?k. Mogyoróbarna b?rüket világosabb foltok tarkították, akár az ?zekét, és hatalmas fülükkel az emberek számára nem létez? dolgokat is meghallottak. A szemük is nagy volt, aranyló macskaszemek, melyekkel kiválóan tájékozódtak az alagutakban, ahol egy gyermek csak a s?tétséget látta volna. Kezük?n mind?ssze három ujj volt a hüvelyk mellett, k?rm?k helyett pedig éles, fekete karmokat n?vesztettek.
és valóban énekeltek, mégpedig az igaz nyelven, amit Bran nem értett, de a hangjuk olyan tiszta volt, akár a téli leveg?.
– Hol vannak a t?bbiek? – kérdezte Bran egy alkalommal Levélt?l.
– Lementek a f?ldbe – felelte. – A k?vekbe, a fákba. Miel?tt az Els?k megérkeztek, ez az egész f?ld, amit ti Westerosnak neveztek, a mi otthonunk volt, bár akkoriban még csak kevesen jártuk a világot. Az istenek hosszú életet adtak nekünk, de termékenységet nem, mivel akkor el?z?nl?ttük volna a világot, ahogy a szarvasok is elszaporodnak egy erd?ben, ha nincsenek ott farkasok, hogy vadásszanak rájuk. Ez még az id?k hajnalán t?rtént, amikor a napunk felemelked?ben volt. Most már süllyed, és ez a mi hosszú haláltusánk. Az óriások is majdnem teljesen elt?ntek, ?k voltak a mi átkunk és a mi testvéreink. A nyugati hegyek hatalmas oroszlánjait kiirtották, az unikornisok elt?ntek, mamutból alig maradt néhány száz. A rémfarkasok mindannyiunkat túlélnek, de elj?n az ? idejük is. Az emberek alkotta világban nincs számukra hely, ahogy számunkra sincs.
Szomorúnak látszott, amikor ezt mondta, és ett?l Bran is elszomorodott. Csak kés?bb jutott eszébe valami. Az emberek nem szomorkodnának. Az emberek haragudnának. Az emberek gy?l?lnének és véres bosszút fogadnának. Az énekesek szomorú dalokat énekelnek míg az emberek harcolnának és gyilkolnának
Meera és Jojen egy nap úgy d?nt?ttek, hogy Levél figyelmeztetése ellenére megnézik a folyót.
– én is megyek! – ajánlkozott Bran.
Meera sajnálkozva nézett rá. A folyó hatszáz lábbal alattuk zúg, meredek sziklákon és kanyargós járatokon kell leereszkedniük, magyarázta, és az utolsó szakaszon csak k?téllel juthatnak le.