A Falon túli vidék csontdermeszt? hidege után a barlangok kifejezetten melegnek t?ntek, és amikor a fagy el?szivárgott a k?vekb?l, az énekesek fáklyákat gyújtottak, hogy vissza?zzék a hideget. Idelent nem volt szél, hó vagy jég, nem próbálták megragadni halott lények, csak a pislákoló mécsesek léteztek, az álmok, a hollók csókjai. és persze a suttogások a s?tétben.
Az utolsó z?ldlátó, az énekesek így nevezték, de Bran álmaiban még mindig háromszem? varjú volt. Amikor Meera Reed megkérdezte a valódi nevét, kísérteties hangot hallatott, ami akár kuncogás is lehetett.
– Amikor még gyors voltam, számos nevet viseltem, de anyám még csecsszopó koromban Bryndennek nevezett el.
– Van egy Brynden nev? nagybátyám – mondta Bran. – Vagyis igazából anyám nagybátyja. Fekete Hal Bryndennek hívják.
– Nagybátyádat valószín?leg utánam nevezték el. Néha még ma is adják ezt a nevet, de nem olyan gyakran, mint régen. Az emberek felejtenek. Csak a fák emlékeznek. – Olyan halkan beszélt, hogy Bran alig hallotta.
– Lénye nagy része már a fáé – magyarázta az énekes, akit Meera Levélnek hívott. – ? jóval hosszabb ideje él, mint a halandók, de még kitart. értünk, értetek, az emberek birodalmáért. Alig maradt valami er? a testében. Ezer és egy szeme van, de oly sok mindenre kell figyelni. Egy nap majd te is megtudod.
– Mit tudok meg? – kérdezte Bran a Reedeket kés?bb, amikor lobogó fáklyákkal a kezükben megjelentek, hogy visszakísérjék a kis barlangkamrába, ahol az énekesek fekhelyet készítettek el? nekik. – Mire emlékeznek a fák?
– A régi istenek titkaira – felelte Jojen Reed. Az étel, a t?z és a pihenés segített neki felépülni az utazás megpróbáltatásaiból, de azóta sokkal szomorúbbnak és fáradtabbnak t?nt, szemében ?z?tt kifejezés ült. – Igazságok, melyeket az Els?k ismertek, és Deresben már megfeledkeztek róluk... de a nedves vadonban még nem. A lápokban és ingoványokban mi sokkal k?zelebb élünk a z?ldh?z, és emlékezünk. F?ld és víz, agyag és k?, t?lgy és szil és f?z, ezek mind itt voltak már jóval el?ttünk, és itt lesznek, amikor mi már rég elt?ntünk.
– Akárcsak te – tette hozzá Meera.
Ett?l Bran elszomorodott. Mi van, ha én sem akarok itt maradni, amikor ti elmentek? – kérdezte meg majdnem, de végül inkább visszanyelte a szavakat. Már majdnem feln?tt férfi volt, és nem akarta, hogy Meera sírós csecsem?nek lássa.
– Talán ti is lehetnétek z?ldlátók – vetette fel inkább.
– Nem, Bran. – Most Meera t?nt szomorúnak.
– Csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy még halandóként igyanak a z?ld forrásból, hogy hallják a levelek susogását, és úgy lássanak, ahogy a fák és az istenek látnak – mondta Jojen. – A legt?bben nem ilyen szerencsések. Az istenek nekem csak z?ldálmokat adtak. Az én feladatom az volt, hogy idehozzalak, a szerepem ezzel véget ért.
A hold fekete lyuk volt az égen. Farkasok üv?lt?ttek az erd?ben, halott dolgok után kutattak a ritkás hószitálásban. A hegyoldalról hollóraj rebbent fel éles rikoltozással, fekete szárnyak csapdostak a fehér világ f?l?tt. A v?r?s nap felkelt, lenyugodott, majd újra felkelt, a rózsaszín és a v?r?s kül?nféle árnyalataira festve a havat. A hegy alatt Jojen komoran merengett, Meera bosszankodott, Hodor pedig az alagutakat járta jobb kezében karddal, a balban fáklyával. Vagy Bran volt az, aki barangolt?
Soha senkinek nem kell megtudnia.
A feneketlen mélységre nyíló nagy barlangcsarnok fekete volt, akár az éjszaka, fekete, mint a szurok, feketébb a hollótollnál is. Fény itt csak átutazóban járt, nem várt és nem kívánt vendég volt, és mindig gyorsan tovább is állt: a tüzek, gyertyák és fáklyák r?vid ideig égtek, majd életük végéhez érve kialudtak.
Az énekesek készítettek Brannek saját trónszéket, hasonlót Brynden nagyúréhoz, v?r?ssel erezett fehér varsafából, ahol a halott ágakat él? gy?kerek fonták k?rbe. A nagy csarnokban helyezték el, a szakadék mellett, ahol a feketeségben halk visszhangot vert a lent zubogó folyó. Az ül?részt puha, szürke mohával párnázták ki. Amint beleült, meleg prémeket terítettek rá.
Ott kuporgott, és hallgatta tanítója érdes suttogását.
– Sose félj a s?tétségt?l, Bran. – A nagyúr szavaihoz halk fa-és levélsusogás társult, ahogy apró mozdulatot tett a fejével. – A leger?sebb fák gy?kere a f?ld s?tét mélyéig nyúlik. A s?tétség lesz a k?penyed, a pajzsod, az anyatejed. A s?tétség tesz er?ssé.
A fogyó hold sarlója keskeny volt, és éles, akár egy kés pengéje. Hópelyhek hullottak hangtalanul, fehérbe ?lt?ztetve a katonafeny?ket és ?rfákat. A hóréteg olyan vastag lett, hogy elfedte a barlang bejáratát, Nyárnak úgy kellett kiásnia magát a fehér falon át, hogy csatlakozhasson a tálkájához, és együtt vadászhassanak. Mostanában Bran ritkán tartott velük, de volt, amikor felülr?l ügyelte ?ket.
A repülés még a mászásnál is élvezetesebb volt.