Ser Bartimust nem érdekelte a külvilág, és egyáltalán semmi, ami azóta t?rtént, hogy egy megvadult lónak és egy mester f?részének k?sz?nhet?en elvesztette a lábát. A Farkasodút azonban a szívébe zárta, és semmit nem szeretett jobban, mint az építmény hosszú és véres múltjáról mesélni. Az Odú sokkal ?regebb volt Fehérrévnél, árulta el a lovag Davosnak. Jon Stark király építtette, hogy megvédje a Fehér T?r torkolatát a tengerr?l érkez? fosztogatóktól. észak királyainak fiatalabb sarjai k?zül sokan itt rendezték be székhelyüket, de testvérek, nagybácsik, unokatestvérek is uralkodtak itt. Néhányan saját fiuknak vagy unokájuknak adták tovább a várat, és a Stark-ház t?bb oldalága is innen származott; legtovább a Greystarkok tartottak ki, ?k ?tszáz esztendeig birtokolták a Farkasodút, amíg úgy nem d?nt?ttek, hogy csatlakoznak Rémvárhoz a Deres Starkjai elleni felkelésben.
Eleste után a vár t?bb kézen is átment. A Flint-ház egy évszázadig birtokolta, a Locke-ház majdnem kett?ig. Slate-ek, Longok, Holtok és Ashwoodok váltották egymást, mindegyiket azzal bízta meg Deres, hogy ügyeljenek a folyó biztonságára. A Három N?vér kalózai egy alkalommal elfoglalták az er?d?t, és ezzel megvetették a lábukat északon. A Deres és a V?lgy k?z?tti háború idején Osgood Arryn, a Vén Sólyom ostrom alá vette, fia pedig, akit csak Karom néven ismertek, felgyújtotta. Amikor az ?reg Edrick Stark király már nem tudta megvédeni birodalmát, a Farkasodú a Lép?k?vek rabszolga-keresked?inek kezébe került. Izzó vasakkal és korbáccsal kínozták foglyaikat, miel?tt átvitték ?ket a keskeny tenger túlsó partjára, és a fekete k?falak ennek is tanúi voltak.
– Aztán k?vetkezett a hosszú, kegyetlen tél – folytatta a t?rténetet Ser Bartimus. – A Fehér T?r befagyott, még a torkolaton is jég képz?d?tt. A szél üv?ltve csapott le északról, és bekergette a rabszolga-keresked?ket a tüzeik mellé. Amíg ?k ott melegedtek, az új király megindította támadását. ? volt Brandon Stark, Hószakállú Edrick dédunokája, akit az emberei jégszemnek hívtak. Visszafoglalta a Farkasodút, meztelenre vetk?ztette a rabszolga-keresked?ket, és átadta ?ket a t?ml?cben talált rabszolgáknak. Azt beszélik, a beleiket a szívfa ágaira akasztották fel, áldozatként az isteneiknek. Mármint a régi isteneknek, nem ezeknek a déli újaknak. A te Heted nem ismeri a telet, és a tél sem ismeri ?ket
Davos ezzel nem szállhatott vitába. Amennyit a Tengermelléki Keleti ?rségben megtapasztalt, annak alapján ? sem vágyott a télre.
– Te milyen isteneket k?vetsz? – kérdezte a féllábú lovagot.
– A régieket. – Amikor Ser Bartimus vigyorgott, er?sen emlékeztetett egy koponyára. – Mi már a Manderlyk el?tt itt voltunk. Tetszik vagy sem, az én ?seim dobálták fel azokat a beleket a fára.
– Nem tudtam, hogy az északiak véráldozatot mutattak be a szívfájuknál.
– Sok minden van, amit ti, déliek nem tudtok északról – felelte Ser Bartimus.
Nem tévedett. Davos a gyertya mellett ülve b?ngészte a bet?ket, melyeket fogságának napjai alatt k?rm?lt le a papírra. Jobb csempész voltam, mint lovag, írta feleségének, jobb lovag, mint királyi Segít?, és jobb Segít?, mint férj. Annyira sajnálom! Szerettelek, Marya. Kérlek, bocsáss meg minden rosszat, amit tettem veled. Ha Stannis elveszíti ezt a háborút, a f?ldjeinkt?l is elbúcsúzhatunk. Vidd át a fiúkat a Keskeny-tengeren Braavosba, és ha tudod, tanítsd meg ?ket arra, hogy jó szívvel gondoljanak rám. Amennyiben Stannis megszerzi a Vastrónt, a Tengerjáró-ház tovább él, és Devan az udvarban maradhat, ? majd segít neked elhelyezni a fiúkat kiváló nemes uraknál, ahol apródként és fegyverhordozóként szolgálhatnak, majd kés?bb akár lovag is lehet bel?lük. Ez volt a legjobb tanács, amit adhatott neki, bár úgy érezte, még ez sem hangzik elég b?lcsnek.
írt mindhárom életben lév? fiának is, hogy segítsen nekik emlékezni az apára, aki az ujjperceivel vásárolt nekik nevet. üzenete Steffonnak és a kis Stannisnek r?vid volt, és suta; igazság szerint feleannyira sem ismerte ?ket, mint az id?sebb fiúkat, akik a Feketevízen égtek el és fulladtak meg. Devannak már t?bbet irt, elmondta neki, mennyire büszke, hogy a fia a király apródjaként szolgál, és emlékeztette, hogy a legid?sebbként az ? k?telessége megvédeni édesanyját és fivéreit. Mondd meg ?felségének, hogy minden t?lem telhet?t megtettem, fejezte be a levelet. Sajnálom, hogy kudarcot vallottam. Az ujjcsontjaimmal együtt a szerencsémet is elveszítettem azon a napon, amikor a folyó lángra gyúlt Királyvár alatt:
Davos lassan lapozgatta a leveleket, mindegyiket t?bbsz?r is elolvasta, t?prengett, vajon meg kellene-e változtatnia egy szót itt, vagy hozzáadni egyet ott. Az embernek hirtelen rengeteg mondanivalója akad, amikor élete végéhez érkezik, gondolta, de nehezen j?ttek a szavak. Annyira nem is csináltam rosszul, próbálta gy?zk?dni magát. Bolhavégr?l indulva lettem a Király Segít?je, megtanultam írni és olvasni.
Még akkor is a levelei f?lé g?rnyedve ült, amikor vaskulcsok cs?rrenését hallotta a karikán. Egy pillanattal kés?bb kinyílt a cella ajtaja.
Nem az ?rei érkeztek. A belép? férfi magas volt, és ?szt?vér, mélyen barázdált arccal és enyhén szürkül?, barna hajjal. Derekán kard lógott, mély skarlátszín k?penyét nehéz, ?k?lbe szorított kezet ábrázoló ezüstcsattal r?gzítette a vállán.
– Tengerjáró uram, nincs sok id?nk – szólalt meg. – Kérlek, gyere velem.
Davos gyanakodva szemlélte az idegent. A ?kérlek” ?sszezavarta. A feje és a kezei elvesztésére készül? emberek nem gyakran szembesülnek ilyen udvarias viselkedéssel.
– Ki vagy?
– Robett Glover, szolgálatodra, nagyuram.