A Fekete Várban senki nem ismerte olyan jól az erd?t, mint Dywen, a fákat és a patakokat, az ehet? n?vényeket, a ragadozók és prédák szokásait. Thorne jobb kezekbe került, mint amit megérdemel.
Jon a Fal tetejér?l figyelte távozásukat – három csapat, mindegyikben három ember és két holló. Az alacsony lovak ilyen magasból hangyáknak látszottak, és a felderít?ket nem lehetett megkül?nb?ztetni egymástól. ám jól ismerte ?ket, a nevüket a szívébe véste fel. Nyolc jó ember, gondolta, és egy... nos, majd meglátjuk.
Amikor az utolsó lovas is elt?nt a fák k?z?tt, Havas Jon Bánatos Edd társaságában a felvonón tért vissza a f?ldre. Lassú ereszkedésük k?zben figyelte, ahogy a ritkásan hulló hópelyhek táncolnak a szélben. Az egyik k?vette a kalitkát, a rácsok el?tt libegett. Gyorsabban hullott lefelé, mint ahogy ?k ereszkedtek, id?nként elt?nt alattuk, aztán egy hirtelen széll?kés újra feldobta. Jon a rácsok k?z?tt átnyúlva megfoghatta volna, ha akarja.
– Sz?rny? álmom volt múlt éjjel, nagyuram – szólalt meg Bánatos Edd. – Te voltál az én intéz?m, hordtad be az ételemet, és eltakarítottad a maradékot. én voltam a parancsnok, és egyetlen nyugodt percem sem volt.
Jon nem mosolygott.
– A te rémálmod az én életem.
Cotter Pyke gályái egyre nagyobb számú vadról tettek jelentést a Faltól északra és keletre, az erd?s partvidéken. Táborokat láttak, félig megépült dereglyéket, még egy t?r?tt t?rzs? koggát is, melyet valaki már elkezdett javítani. A vadak mindig elt?ntek az erd?ben, amikor meglátták a gályákat, és csak azután j?ttek el? ismét, hogy Pyke hajói távoztak. K?zben Ser Denys Mailister továbbra is tüzeket észlelt a Toroktól északra. Mindkét parancsnok még t?bb embert kért.
Honnan szedjek még embereket? Jon a vakondvárosi vadak k?zül tizet-tízet küld?tt mindkettejüknek: z?ldfül? k?lyk?ket, ?regeket, sebesülteket és betegeket, akik azért képesek voltak bizonyos munkák elvégzésére. Pyke és Mallister korántsem elégedtek meg velük, és emiatt állandóan panaszkodtak leveleikben. ?Amikor embereket kértem, az éjjeli ?rség embereire gondoltam, képzett és fegyelmezett emberekre, akiknek a h?ségét sosem jutna eszembe megkérd?jelezni” – írta Ser Denys. Cotter Pyke sokkal nyersebben fogalmazott, az ? levelét Harmune mester írta meg. ?Esetleg fellógathatnám ?ket a Falon, hogy elriasszam a t?bbi vadat, mert másra nem tudom ?ket használni. Annyira sem bízom bennük, hogy az éjjeliedényemet kimossák, és tíz egyébként sem elég!”
A vasketrec z?r?gve és csattogva ért a hosszú lánc végére, és végül z?kkenve megállt a Fal t?vében, alig egylábnyira a talajtól. Amikor Bánatos Edd kinyitotta az ajtót és leugrott, csizmája mély nyomot hagyott a legutóbb hullott hóban. Jon k?vette.
A fegyverraktár mellett Vas Emmett még mindig az újoncokat oktatta. Az acél dala felébresztette a vágyat Jonban. Emlékezetébe idézte a melegebb, egyszer?bb id?ket, amikor még fiúként élt Deresben, és Robb-bal mérte ?ssze pengéjét Ser Rodrik Cassel vigyázó tekintete el?tt. Ser Rodrik is meghalt, K?p?nyegforgató Theon és az emberei mészárolták le, amikor megpróbálta visszafoglalni Derest. A Stark-ház er?dje azóta is kiégett rom csupán. Az ?sszes emlékem meg van mérgezve.
Amint Vas Emmett észrevette, felemelte a kezét, és mindenki abbahagyta a gyakorlást.
– Mivel szolgálhatok, parancsnok?
– A három legjobb embereddel.
Emmett elvigyorodott.
– Arron, Emrick, Jace!
Ló és Hop-Robin párnázott zubbonyt hoztak a parancsnoknak, valamint láncinget, amit ráhúzhatott. A páncélt lábvéd?, karvéd? és félsisak tette teljessé. Bal karjára fekete, vasalt fapajzs került, jobbjába életlen kard. A penge ezüst?sen csillogott a hajnali fényben, szinte újnak t?nt. Az egyik legutolsó fegyver Donal m?helyéb?l. Sajnos nem élt addig, hogy meg tudja élezni A penge r?videbb volt Hosszúkaromnál, de k?z?nséges acélból készült, ami nehezebbé tette. Az ütései így lassabbak lesznek.
– Megteszi. – Jon szembefordult ellenfeleivel. – Gyertek!
– Melyikünket szeretnéd els?ként? – kérdezte Arron.
– Gyertek mindhárman, egyszerre.
– Hárman egy ellen? – húzta el a száját Jace. – Az nem volna tisztességes. – Conwy legutolsó toborzottjai k?zé tartozott, egy cipész fia volt a Nyár-szigetekr?l. Ez talán megmagyarázta a hozzáállását.
– Igaz. Gyere ide!
Amikor k?zelebb lépett, Jon kardlapja lesújtott a fejére, és leverte a lábáról. A fiúnak egy szempillantással kés?bb egy láb nehezedett a mellére, és kard szegez?d?tt a torkának.
– A háború sosem tisztességes – mondta Jon. – Most már csak ketten vannak egy ellen, te pedig halott vagy.