– Majdnem egy évet t?lt?ttem itt. – A lovag felrázta a s?r alját.
– Amikor Stark szám?z?tt, Lysbe menekültem a második feleségemmel. Braavos talán jobban megfelelt volna nekem, de Lynesse meleg helyre akart menni. Ahelyett, hogy a braavosiakat szolgáltam volna, ellenük harcoltam a Rhoyne-on, de minden megszerzett ezüst után a feleségem tízet k?lt?tt el. Mire visszatértem Lysbe, szert tett egy szeret?re, aki vidáman k?z?lte velem, hogy rabszolgasorba fognak vetni a tartozásaim miatt, hacsak nem hagyom ott a feleségemet, és távozom a városból. így kerültem Volantisba... egy lépéssel a rabszolgasors el?tt, vagyontalanul, mind?ssze egy karddal és a hátamon cipelt ruháimmal
– és most haza akarsz menni
A lovag felhajtotta a s?re maradékát.
– Reggel keresek magunknak egy hajót. Az ágy az enyém, neked ott az a padlórész, amit a láncaid engednek. Aludj, ha tudsz. Ha nem, számláld meg a b?neidet, az biztos eltart reggelig.
Neked is van b?n?d, amiért számot kell adnod, Jorah Mormont, gondolta a t?rpe, bár b?lcsebbnek t?nt megtartani magának a gondolatot.
Ser Jorah felakasztotta a kard?vét az egyik ágylábra, lerúgta a csizmáját, megszabadult láncingét?l, majd levetette magáról az ?sszes gyapjút, b?rt és átizzadt alsóruházatot, felfedve forradásos, izmos, s?tét sz?rrel borított testét Ha megnyúznám, eladhatnám az irháját sz?rmebundának, gondolta Tyrion, mik?zben Mormont elhelyezkedett az enyhén szagló derékalj kényelmében.
A lovag hamarosan már hortyogott, magára hagyva zsákmányát láncaival. Mivel mindkét ablakot nyitva hagyta, a fogyó hold fénye beomlott a szobába. A térr?l felhallatszott minden hang: részeg gajdolás, egy üzeked? macska nyávogása, valamivel távolabbról acél csengése. Valaki hamarosan meghal, gondolta Tyrion.
Csuklóján sajgott a felhorzsolt b?r, és láncai miatt nem tudott leülni, f?leg nem elnyújtózni a f?ld?n. A legt?bb, amit tehetett, hogy oldalra fordulva a falnak d?lt, de egy id? után már így sem érezte a kezét. Amikor megmozdult, hogy enyhítse a nyomást, a vér fájdalmas hullámokban tódult vissza végtagjaiba, ?ssze kellett szorítania a fogát, nehogy felkiáltson. Azon t?prengett, mennyire fájhatott az apjának, amikor a számszeríjvessz? a beleibe hatolt, és mit érzett Shae, amikor ?sszeszorította a láncot hazug torka k?rül, vagy éppen Tysha, amikor meger?szakolták. Szenvedése nem volt az ?vékéhez mérhet?, de ett?l semmit nem cs?kkent a fájdalma. Akard, hogy elmúljon!
Ser Jorah az oldalára fordult, így Tyrion csak egy széles, izmos, sz?r?s hátat látott. Még ha ki is tudnék bújni ezekb?l a láncokból, át kellene másznom rajta, hogy elérjem a kard?vét. Talán a t?rt ki tudnám szabadítani... Vagy megpróbálkozhatna a kulccsal, kinyithatná az ajtót, lelopakodhatna a lépcs?n, át az ivón... és aztán hová mennék? Nincsenek barátaim, nincs pénzem, még a helyi nyelvet sem beszélem.
A kimerültség végül úrrá lett a fájdalmon, és Tyrion nyugtalan álomba merült. De minden alkalommal, amikor újabb g?rcs?k kapták el a lábát, a t?rpe reszketve kiáltott fel álmában. Sajgó izmokkal ébredt, a fény olyan aranylóan ?ml?tt be az ablakon, mint a Lannisterek oroszlánja. Lentr?l a halárusok kiáltásait hallotta, és a vasalt kerekek z?rgését a kockak?veken.
Jorah Mormont állt ott f?l?tte.
– Ha leveszlek a gy?r?r?l, azt teszed, amit mondok?
– Táncolnom is kell? Mert az nehezen fog menni, ugyanis nem érzem a lábam. Lehet, hogy már nincs is. A tiéd vagyok, ezt Lannister becsületszavamra mondom.
– A Lannistereknek nincs becsületük. – Ser Jorah ennek ellenére eloldotta a láncát.
Tyrion két ügyetlen lépés után felbukott. A kezébe visszatér? vér k?nnyeket csalt a szemébe. Az ajkába harapva morogta:
– Akárhová is megyünk, kordén kell tolnod odáig.
A vállas lovag inkább a csuklói k?zt feszül? láncnál fogva cipelte.
A Keresked?ház k?z?s ivója egy k?zponti térség k?ré épült alkóvok és grották félhomályos labirintusa volt, ahol a virágos indák lugasa bonyolult mintázatokat rajzolt a k?re és az azok réseiben tenyész? z?ld és bíbor mohára. Rabszolgalányok sürg?l?dtek a fényben és az árnyékban, s?rt, bort és valami z?ld szín?, mentás illatú, jeges italt vittek a vendégeknek. Ebben a korai órában minden húsz asztalból mind?ssze egynél ültek.
Az egyiknél éppen egy t?rpe foglalt helyet. A simára borotvált arcú, rózsaszín b?r? férfinak mogyoróbarna haja, vastag szem?ld?ke és lapos orra volt, egy magas széken trónolt fakanállal a kezében, és véreres szemével gyanakodva méregette az el?tte lév? lilás masszát. Csúf kis fattyú, gondolta Tyrion.
A másik t?rpe megérezte magán a tekintetét. Amikor felemelte a fejét, és meglátta Tyriont, a kanál kicsúszott a kezéb?l.
– észrevett – figyelmeztette Tyrion a lovagot.
– és?