– Hét! – kiáltotta Zordszavú, de mellette Csatabárd Lorren már kicsavarodott lábbal feküdt a f?ld?n, és az árnyak egyre csak j?ttek hangos suhogással.
Bokrokkal harcolunk, gondolta Asha, ahogy leszúrt egy férfit, akin t?bb volt a levél, mint a k?rnyez? fák jó részén. Ett?l nevetnie kellett. Kacagása még t?bb farkast vonzott oda, ? pedig egymás után ?lte ?ket, és k?zben azon gondolkodott, hogy talán neki is számolnia kellett volna. Férjes asszony vagyok, ez pedig a csecsszopó kisdedem. T?rét egy északi mellébe mártotta a prémen, a gyapjún és a keményített b?r?n keresztül. A farkas arca olyan k?zel volt az ?véhez, hogy érezte áporodott szájszagát, és kezével még a nyaka után kapott. Asha érezte a csontot végigkarcoló vas rezgését, ahogy a t?r hegye becsúszott a borda f?l?tt. Aztán a férfi ?sszerándult és meghalt. Amikor Asha elengedte, olyan gyengeség fogta el, hogy kis híján áldozatára zuhant.
Kés?bb egymásnak vetették a hátukat Qarllal, úgy harcoltak, hallgatták a ny?géseket és káromkodásokat maguk k?rül, ahogy bátor emberek vonszolták magukat az árnyak k?z?tt, az anyjuk után sírva. Az egyik bokor megindult feléjük, olyan hosszú dárdát tartott a kezében, amivel k?nnyedén Qarl hátához t?zhette volna ?t. Jobb, mint egyedül meghalni, gondolta, de Quenton kuzinja meg?lte az északit, miel?tt még odaérhetett volna hozzájuk. Egy pillanat múlva egy másik bokor végzett Quentonnal, fejszéje a vasember tarkójába ágyazódott
Háta m?g?tt Zordszavú kiáltott:
– Kilenc, és átok rátok!
Hagen lánya futott ki meztelenül a bokrok k?zül, a sarkában két farkassal. Asha el?kapott egy dobófejszét, és az egyik támadó hátába vágta. Amikor ?sszeesett, Hagen lánya is letérdelt, megragadott egy kardot, és led?fte másik üld?z?jét. Aztán lobogó, v?r?s hajjal, vért?l és sártól mocskosán belevetette magát a küzdelembe.
Valahol a csata forgatagában Asha elveszítette Qarlt, elveszítette
Trist, elveszített mindenkit. A t?re is elt?nt, és az ?sszes dobófejszéje; most már kardot forgatott, széles pengéj?, r?vid fegyvert, amely hasonlított egy mészáros bárdjához. Meg nem tudta volna mondani, hol szerezte. Karja sajgott, szájában vér ízét érezte, lába remegett. A fák k?z?tt sápadt, hajnali fény szüremlett be az erd?be. Ilyen régóta tartana? Mióta harcolunk?
Utolsó ellenfele egy csatabárdos északi volt, hatalmas termet?, szakállas férfi, aki toldozott-foltozott, rozsdás páncélt viselt – bizonyára valami h?s vagy vezér lehetett az ?véi k?z?tt. Láthatóan nem ?rült, hogy egy n?vel kell harcolnia.
– Picsa! – üv?lt?tte minden alkalommal, amikor lesújtott, nyála a lány arcára fr?cs?g?tt. – Picsa! Picsa!
Asha legszívesebben visszaüv?lt?tt volna, de olyan száraz volt a torka, hogy csak egy mordulásra futotta. A férfi csatabárdja szétzúzta a pajzsát, a fa megrepedt, hosszú szilánkok szakadtak ki bel?le. Nemsokára már csak halvány bizsergést érzett a karja helyén. Hátralépett, lerázta magáról a használhatatlanná vált pajzsot, majd még egy kicsit hátrált, és jobbra-balra táncolva próbálta kikerülni az újra és újra lezúduló csatabárdot.
Háta végül az egyik fának szorult, és nem maradt t?bb hely a táncra. A farkas a feje f?lé emelte fegyverét, hogy kettéhasítsa a fejét. Asha megpróbált jobbra vet?dni, de a lába beleakadt egy gy?kérbe, és csapdába ejtette. Teste kicsavarodott, elveszítette az egyensúlyát, és a bárd feje fémes sikollyal vágódott a halántékának. A világ v?r?ssé vált, majd feketévé, aztán ismét v?r?ssé. Lábán villámként cikázott végig a fájdalom, és valahol a messzeségben az északi hangját hallotta:
– Rohadt picsa! – és felemelte a csatabárdot, hogy egy utolsó csapással végezzen vele.
Trombita harsant.
Ez nincs rendben, gondolta. A Vízbe Fúlt Isten csarnokában nincsenek trombiták. A hullámok alatt a sell?k kagylókürttel k?sz?ntik urukat.
álmában lángoló, v?r?s szíveket látott, és egy fekete szarvast aranyerd?ben, melynek lángok l?velltek az agancsából.
Tyrion
Mire beértek Volantisba, az ég nyugaton bíborba fordult, keleten pedig feketébe, és kezdtek feltünedezni a csillagok. Ugyanazok a csillagok, mint Westeroson, gondolta Tyrion Lannister.