– Kedves ember – jegyezte meg Gerris kés?bb, mik?zben lefelé sétáltak a pallón a mólóra, ahol a felbérelt hathay várakozott. A leveg? forró volt, és nehéz, a nap olyan fényesen süt?tt, hogy mindketten hunyorogtak.
– Az egész város az – értett egyet Quentyn. Olyan édes, hogy a fog kirohad t?le. Errefelé mindenhol édesrépa termett, és szinte minden étkezés mellé járt néhány darab. A volantisiak hideg levest készítettek bel?le, valamint s?r?, zamatos, bíborszín? mézet. A boraik is édesek voltak. – Azonban attól tartok, a mi kellemes utazásunk nagyon r?vid lesz. Ez a kedves ember nem akar minket elvinni Meereenbe, ahhoz túlságosan gyorsan elfogadta az ajánlatunkat. Elfogadja a háromszoros pénzt, aztán amikor eltávolodtunk a parttól, átvágja a torkunkat, és elveszi a maradék aranyunkat is.
– Vagy hozzáláncol minket az evez?kh?z, a szerencsétlenek mellé, akiknek a szagát éreztük. Azt hiszem, találnunk kell egy becsületesebb csempészt.
A hajtó a hathay mellett várt rájuk. Westeroson a szerkezetet ?kr?s szekérnek nevezték volna, bár ez sokkal díszesebb volt, mint bármelyik szekér, amit Dorne-ban látott, és nem is ?k?r húzta. A hathay elé t?rpe elefántot fogtak, melynek b?re a koszos hóra emlékeztette Quentynt. Volantis óvárosának utcái tele voltak ilyenekkel.
Quentyn jobban szeretett volna gyalogolni, de mérf?ldekre voltak a fogadójuktól. Emellett a Keresked?ház kocsmárosa figyelmeztette ?ket, hogy a gyalogos k?zlekedéssel megbélyegzik magukat, a külhoni és a volantisi kapitányok szemében egyaránt. Magára valamit is adó ember csak gyaloghintóval vagy hathayon utazott... és mint kiderült, a csaposnak véletlenül volt egy unokatestvére, aki birtokolt néhány ilyen járm?vet, és boldogan állt rendelkezésükre.
Hajtójuk az unokatestvér egyik rabszolgája volt, apró termet? ember, arcán keréktetoválással; ágyékk?t?n és szandálon kívül semmit sem viselt. B?re a teakfa színét idézte, szemei apró kavicsok. Miután felsegítette ?ket a párnázott ülésre a kocsi két hatalmas fakereke k?zé, ? is felkapaszkodott az elefánt hátára.
– A Keresked?házba – mondta neki Quentyn –, de a mólók mentén!
A házak k?z?tt, ahol nem fújt a tengerparti szell?, Volantis városa olyan forró volt, hogy az ember megfulladt saját verejtékében, legalábbis a folyónak ezen az oldalán.
A hajtó valamit odakiáltott az elefántjának a helyi nyelven. Az állat mozgásba lendült, ormánya jobbra-balra ingott. A kocsi elindult, a hajtó hangos kiáltásokkal jelezte a tengerészeknek és a rabszolgáknak, hogy húzódjanak félre az útból. K?nny? volt ?ket megkül?nb?ztetni egymástól. A rabszolgák mindegyike tetoválást viselt: kék tollakból álló maszkot, állkapocstól a homlokig húzódó villámjelet, pénzérmét az arcon, leopárdfoltokat, koponyát, korsót. Kedry mester azt mondta, Volantisban minden szabad emberre ?t rabszolga jut, bár nem élt addig, hogy saját szemével gy?z?dhessen meg állítása igazáról. Azon a reggelen halt meg, amikor a kalózok el?z?nl?tték a Pityer fedélzetét.
Quentyn azon a napon két másik barátot is elveszített: a szepl?s, t?redezett fogú Willam Wellst, aki félelmetesen jól bánt a lándzsával, és Cletus Yronwoodot, a zabolátlan, rengeteget kacagó harcost, akit szembetegsége ellenére is jókép?nek tartottak. Cletus Quentyn legjobb barátja volt már nagyon régóta, a testvérének tekintette, bár vér nem k?t?tte ?ssze ?ket.
– Csókold meg helyettem a menyasszonyodat! – suttogta a halála el?tt.
A kalózok a hajnal el?tti s?tétben támadtak, amikor a Pityer a Vitatott F?ldek partjai mellett horgonyzott. A legénység visszaverte ?ket, de ez tizenkét ember életébe került. A tengerészek kés?bb megfosztották csizmájuktól, ?vükt?l és fegyverükt?l a halott kalózokat, szétosztották erszényeik tartalmát, és elvették ékk?ves fülbevalóikat, gy?r?iket. Az egyik tetem olyan k?vér volt, hogy a hajó szakácsának le kellett vágnia az ujjait egy bárddal, mert csak így juthatott hozzá a gy?r?kh?z. Három tengerészre volt szükség, hogy a tengerbe l?kjék a holttestet. A t?bbi kalóz is hasonló sorsra jutott, bármiféle ima vagy ceremónia nélkül.
Saját halottaikkal, sokkal figyelmesebben bántak. A tengerészek vitorlavászonba varrták a testeket, és ballasztként k?veket tettek melléjük, hogy gyorsabban elsüllyedjenek. A Pityer kapitányának vezetésével a legénység imát mondott meg?lt bajtársaik leikéért. A kapitány azután az utasokhoz fordult, a három dorne-ihoz, akik életben maradtak a hatból. Még a nagy ember is el?bukkant a hajó gyomrából, sápadtan, betegen és imbolygó léptekkel, hogy végs? tiszteletét tegye.
– Ha gondoljátok, szóljatok néhány szót a halottaitokért, miel?tt átadjuk ?ket a tengernek – mondta a kapitány.
Gerris így tett, de minden második szavával hazudott, mivel nem merte elárulni, kik ?k, és miért vannak itt