Hizdahr megnyalta az ajkát.
– A sz?rnyeteg felfalta Barsenát! A sárkányok emberhúst esznek. Meg?lte és elégette...
–...elégette azokat az embereket, akik ártani akartak a királyn?dnek. Minden bizonnyal a Hárpia Fiait. A barátaidat.
– Nem a barátaim!
– Te ezt mondod, mégis, amikor szóltál nekik, hogy hagyják abba a gyilkolást, engedelmeskedtek. Miért tették volna, ha nem vagy k?zülük való?
Hizdahr a fejét rázta, de ezúttal nem válaszolt
– Mondd meg az igazat! – szólította fel Ser Barristan. – Szeretted ?t valaha, akár egy kicsit is? Vagy csak a koronára vágytál?
– Vágy? Te mersz nekem vágyról beszélni? – A király ajka düh?sen megrándult. – Igen, vágytam a koronára... de feleannyira sem, mint amennyire ? vágyott a zsoldosára. Talán az ? drágalátos kapitánya próbálta megmérgezni, amiért félreállította! és ha én is eszek a sáskából, annál jobb.
– Daario gyilkos, de nem méregkever?. – Ser Barristan k?zelebb lépett a királyhoz. – Te vagy a Hárpia? – Ezúttal kardja markolatára helyezte a kezét. – Mondd el az igazat, és esküsz?m, gyors, tiszta halálod lesz.
– Túl sokat gondolsz magadról, ser – mondta Hizdahr. – Végeztem a kérdéseiddel, és végeztem veled is! Elbocsátalak a szolgálatomból! Hagyd el Meereent azonnal, és megtarthatod az életedet!
– Ha nem te vagy a Hárpia, áruld el a nevét. – Selmy el?húzta a kardját, a fegyver éle narancs t?zzel lobbant fel a parázstartó tényében.
Hizdahr nem bírta tovább.
– Khrazz! – sikoltotta, és botladozva menekült vissza a hálószobájába. – Khrazz! Khrazz!
Ser Barristan ajtó nyitódását hallotta valahol balra. Még id?ben fordult oda, hogy lássa Khrazzt el?lépni egy falisz?ttes m?gül. A veremharcos lassan, álomittasan mozgott, de kedvenc fegyvere, a hosszú, íves dothraki arakh már ott volt a kezében. A vágófegyvert arra tervezték, hogy mély sebeket ejtsenek vele lóhátról. Gyilkos penge félmeztelen ellenfelek ellen, a veremben és a harcmez?n egyaránt. Itt azonban, a sz?k helyen az arakh hosszúsága csak hátrányt jelent, Barristan Selmy pedig lemezpáncélt és láncinget viselt.
– Hizdahrért j?ttem – mondta a lovag. – Dobd el a fegyveredet, állj félre, és nem esik bántódásod.
Khrazz nevetett
– Megeszem a szived, vénember! – K?rülbelül egyforma magasak lehettek, de a sápadt b?r?, halott tekintet?, v?r?s-fekete hajú Khrazz majdnem harminc fonttal nehezebb, és negyven évvel fiatalabb volt a lovagnál.
– Akkor gyere – invitálta Bátor Barristan.
és Khrazz j?tt
Selmy a nap folyamán el?sz?r bizonyosságot érzett. Erre születtem, gondolta. A táncra, az édes acéldalra, karddal a kezemben, szemk?zt az ellenséggel.
A veremharcos gyors volt, elképeszt?en gyors, gyorsabb, mint bárki, akivel Ser Barristan eddig találkozott. A hatalmas kézben az arakh fütyül?, elmosódott folttá vált, olyan acélviharrá, amely egyszerre három irányból csapott le az ?reg lovagra. A vágások t?bbsége a fejét vette célba, Khrazz nem volt ostoba, pontosan tudta, hogy sisak nélkül Selmy legsebezhet?bb pontja a nyaka.
Nyugodtan hárította a csapásokat kardja minden ütést fogadott és eltérített. A pengék újra és újra ?sszecsaptak. Ser Barristan hátrált. Szeme sarkából látta, hogy a pohárnokok tyúktojás méret?re kerekedett szemmel figyelnek. Khrazz káromkodva váltott át fels? támadásból alsóba, végre sikerült átjutnia Selmy védelmén, hogy aztán a vágása ártalmatlanul pattanjon le egy fehér lábvértr?l. Selmy vis-szatámadása megtalálta a veremharcos vállát széthasította a finom vászonruhát és elérte alatta a húst. A sárga tunika el?bb rózsaszínre, majd v?r?sre színez?d?tt.
– Csak a gyávák ?lt?znek acélba! – vicsorogta Khrazz Selmy k?rül k?r?zve. A veremben senki nem viselt páncélt. A t?meg a vérért ment oda: halálért, lefejezésért, fájdalomsikolyokért, a skarlát homok muzsikájáért.
Ser Barristan vele együtt fordult.