Ezután már néma csendben folytatták az utat
A F?veréb a saját szentélyében fogadta, egy rideg, hétsz?glet? kamrában, ahol a Hét durván faragott arcai bámultak le Cerseire a k?falakról, majdnem olyan savanyú és helytelenít? kifejezéssel, mint maga ?szentsége. Amikor belépett, a férfi egy egyszer? asztalnál ülve írt valamit. A f?septon nem sokat változott legutóbbi találkozásuk óta, amikor elfogták és beb?rt?n?zték. Még mindig ugyanaz az ?st?vér, szürke hajú ember volt sovány, kemény és éhez? küls?vel, éles vonásokkal, mély barázdákkal az arcán, gyanakvó tekintettel. El?dei díszes k?penye helyett színezetlen gyapjúból készült formátlan tunikát viselt, amely egészen a bokájáig leért.
– Felség – szólalt meg k?sz?ntésképpen –, úgy hallottam, gyónni kívánsz.
Cersei fél térdre ereszkedett.
– Igen, szentséges uram. A Vénasszony elj?tt hozzám álmomban, magasra emelt lámpással...
– Minden bizonnyal. Unella, te maradj itt, és jegyezd fel ?felsége szavait. Scolera, Moelle, ti elmehettek. – ?sszeérintette ujjhegyeit, ahogy Cersei az apjától is látta t?bb ezer alkalommal.
Unella septa helyet foglalt a háta m?g?tt, kig?ngy?lt egy pergament, és mestertintába mártott egy tollat. Cerseibe t?rd?fésként hasított a rémület.
– Ha mindent megvallottam, engedélyt kapok, hogy...
– Felségeddel a b?nei szerint fogunk bánni.
Ez az ember hajthatatlan, j?tt rá újra. Megpróbálta ?sszeszedni magát
– Akkor az Anya k?ny?rülj?n rajtam. Férfiakkal feküdtem ?ssze a házasság k?telékén kívül. Bevallom.
– Kivel? – a f?septon tekintete az ?vébe mélyedt.
Cersei hallotta, hogy Unella ír a háta m?g?tt, a toll halk, kaparó hangot adott.
– Lancel Lannisterrel, a rokonommal. és Osney Kettleblackkel. – Mindketten bevallották, hogy vele háltak, nem lett volna értelme tagadni. – és a fivéreivel is, mindkett?vel. – Nem tudhatta, mennyit mondott el Osfryd és Osmund. Biztonságosabb volt túl sokat bevallani, mint túl keveset. – Ez nem ment fel a b?n?m alól, szentséges uram, de magányos voltam, és féltem. Az istenek elvették t?lem Robert királyt, szerelmemet és védelmez?met. Egyedül voltam, k?rbevéve cselsz?v?kkel, hamis barátokkal és árulókkal, akik gyermekeim meg?lését tervezgették. Nem tudtam, kiben bízhatok, ezért... az egyetlen módszert használtam, ami rendelkezésemre állt, hogy magamhoz k?ssem a Kettleblackeket.
– A n?i részeidre gondolsz?
– A testemre. – Arcára szorította a kezét, válla rázkódott. Amikor újra felfedte arcát, k?nnyes volt a szeme. – Igen, a Sz?z bocsásson meg nekem! Mindent a gyermekeimért, a birodalomért tettem, ?r?met nem találtam benne! A Kettleblackek... kemény és k?ny?rtelen emberek, er?szakosan használtak, de mit tehettem volna? Tommennek olyan hívekre volt szüksége maga k?rül, akikben megbízhattam.
– ?felségét a Királyi Test?rség védte.
– A Királyi Test?rség tehetetlenül állt, amikor Joffrey-t a saját esküv?i lakomáján meg?lték. Végignéztem egy fiam halálát, a másikét nem lettem volna képes! Vétkeztem, szándékos paráznaságot k?vettem el, de csak Tommenért tettem! Bocsáss meg, szentséges uram, hogy ezt mondom, de Királyvár ?sszes férfijának széttettem volna a lábam, ha ezzel garantálhatom gyermekeim biztonságát.
– Bocsánatot csak az istenek adhatnak. Mi van Ser Lancellel, aki kuzinod volt és nemes férjed fegyverhordozója? ?t is azért fogadtad az ágyadba, hogy elnyerd a h?ségét?
– Lancel... – Cersei tétovázott, óvatosan, figyelmeztette magát, Lancel valószín?leg mindent elmondott neki. – Lancel szeretett. Félig még fiú volt de sosem kételkedtem az irántam és a fiam iránt érzett elk?telezettségében.
– Mégis megrontottad ?t.
– Magányos voltam – nyelte vissza zokogását –, elvesztettem a férjemet, a fiamat, nemes atyámat. Régens voltam, de a királyn? is csak asszony, és az asszonyok gyengék, k?nnyen elcsábulnak... szentséges uram is tudja, hogy ez így van. Még a szent septák is vétkeznek id?nként. Lancelben nyugalmat találtam. Kedves volt, és udvarias, nekem pedig szükségem volt valakire. Tudom, tévedtem, de nem találtam mást... egy asszony igényli, hogy szeressék, kell mellé egy férfi, ?... ?... – Kit?rt bel?le a zokogás.
A f?septon nem mozdult, nem próbálta megnyugtatni. Csak ült a helyén, rezzenéstelen tekintettel bámulta a zokogó királyn?t, ugyanolyan merev arccal, mint a Hét szobrai a falakon. Hosszú pillanatok teltek el, de a k?nnyek végül felszáradtak. Cersei szeme addigra v?r?s volt a sírástól, még azt is fontolóra vette, hogy esetleg elájulhatna.