Bogáncs megtántorodott és elzuhant, aztán újra felkelt, kezével folyamatosan kapálózott, lába rángatózott, valamiféle groteszk táncot lejtett, ahogy a két lélek a testért küzd?tt. A n? beszívott egy kortynyi fagyos leveg?t, és Varamyr fél szívverésnyi ideig megérezte a diadalt az ízben és a fiatal test erejében, miel?tt a fogak csattanva ?sszezárultak, és vérrel telt meg a szája. Bogáncs az arcához emelte a kezét. Hatb?r? megpróbálta elvinni ?ket onnan, de a végtagok nem engedelmeskedtek, és az ujjak a szemébe mélyedtek. F?rtelmes, jutott eszébe vérben fuldokolva, a fájdalomtól fél?rülten. Amikor sikoltani próbált, Bogáncs kik?pte a nyelvét.
A fehér világ megp?rdült és eltávolodott. Egy pillanatra úgy t?nt, mintha a varsafa belsejében lenne, és a belevésett, v?r?s szemen át nézné a f?ld?n vonagló, haldokló férfit és a vakon és véresen táncot járó n?t, aki saját ruháját szaggatta a holdfényben, mik?zben a szeméb?l vérk?nnyek csorogtak. Aztán mindketten elt?ntek, ? pedig felemelkedett, lelke beleolvadt a hideg szélfuvallatba. Ott volt a hóban és a felh?kben, egy veréb volt, egy mókus, egy t?lgyfa. Fülesbagoly suhant el némán a fák k?z?tt, nyúlra vadászva; Varamyr ott volt a bagolyban, a nyúlban, a fákban. Mélyen a fagyott f?ld alatt f?ldigiliszták fúrták magukat el?re vakon, és azokban is ott volt. én vagyok az erd?, és minden, ami benne van, gondolta mámorosan. Vagy száz holló rebbent fel a leveg?be hangos károgással, ahogy megérezték a jelenlétét. Egy hatalmas jávorszarvas felb?dült, a hátán ül? gyermek megbillent. Egy alvó rémfarkas felkapta a fejét, és belevicsorgott az üres leveg?be. ám miel?tt a szívük még egyet dobbanhatott volna, ? már ott sem volt, a sajátjait kereste, Félszem?t, Ravaszt és Cserkészt – a falkáját A farkasai majd megmentik, mondogatta magának.
Ez volt az utolsó gondolata emberként.
Az igaz halál hirtelen j?tt; zsibbasztó hideget érzett, mintha egy befagyott tó jeges vizébe merítették volna. Aztán holdfényes havon rohant, a nyomában falkatársaival. A világ egyik fele s?tét volt. Félszem. Felvonyított, Ravasz és Cserkész visszhangként feleltek.
Amikor elérték a gerincet, a farkasok megtorpantak. Bogáncs, emlékezett vissza, és egy része gyászolta mindazt, amit elveszített, és azt is, amit tett. Odalent a világ jéggé változott. Fagyos ujjak kúsztak fel lassan a varsafán, egymás felé nyújtózkodva. Az üres falu már nem volt üres. Kék szem? árnyak sétáltak a hóbuckák k?z?tt. Néhányan barna ruhát viseltek, mások feketét, de voltak k?ztük meztelenek is, húsuk fehéren világított, akár a hó. A dombok k?z?tt szagoktól terhes szélfuvallat vonult végig: halott hús, megszáradt vér, penészt?l, rothadástól és ürülékt?l b?zl? b?r. Ravasz felmordult és kivillantotta fogait, nyakán felborzolódott a sz?r. Nem emberek. Nem préda. Ezek nem.
A lények odalent mozogtak, de nem éltek. Egyenként a magaslaton álló három farkasra emelték tekintetüket. A legutolsót, aki felnézett, egykor Bogáncsnak hívták. Gyapjút, prémet és b?rt viselt, a f?l?tt pedig dérk?penyt, amely minden mozdulatánál ropogott, és csillogott a holdfényben. Halványrózsaszín jégcsapok lógtak ujjairól, tíz hosszú kés, megfagyott vérb?l. és az üregekben, ahol egykor a szeme volt, most kék fény pislákolt, olyan f?ld?ntúli szépséget k?lcs?n?zve durva arcvonásainak, amilyet életében sosem tudhatott a magáénak.
Lát engem.
Tyrion
Végigitta az utat a Keskeny-tengeren át.
A hajó kicsi volt, a kabin még kisebb, de a kapitány nem engedte fel a fedélzetre. A padló ringatózásától felfordult a gyomra, és az egyébként is pocsék étel még rosszabb íz? volt, amikor felfelé j?tt. De miért is lett volna szüksége sózott marhahúsra, k?kemény sajtra és férgekt?l hemzseg? kenyérre, amikor borral is vigasztalhatta magát? A l?re v?r?s volt, és savanyú, nagyon er?s. Id?nként a bort is vissza?klendezte, de abból mindig volt még.
– A világ tele van borral – mormolta kabinja nyirkos s?tétjébe. Apja soha nem vette hasznát a részeges embereknek, de mit számít ez már? Az apja meghalt. ? ?lte meg. Egy vessz? a gyomorba, nagyuram, ezt érdemelted! Ha jobban tudnék célozni a számszeríjjal, átl?hettem volna a farkad, amivel nemzettél, te rohadt fattyú!
A fedélzet alatt nem létezett sem nappal, sem éjszaka. Az id? múlását a hajósinas érkezésével mérte, aki az ételt hozta – amit a t?rpe nem evett meg. A fiú mindig hozott magával egy kefét és egy v?dr?t is, eltakarítani a hulladékot.
– Ez dorne-i bor? – kérdezte t?le Tyrion egyszer, mik?zben felnyitotta az egyik t?ml?t. – Eszembe jut róla egy kígyó, akit ismertem. Mulatságos fickó volt, amíg rá nem d?lt egy hegy.
A hajósinas nem válaszolt. Nem volt valami jókép? fiú, bár egyértelm?en el?ny?sebben nézett ki, mint egy bizonyos t?rpe, akinek a fél orra hiányzott, és az arcán vágás húzódott a szemét?l az álláig.