Egy régi álmot látott, egy kunyhóról a tenger mellett, három nyüszít? kutyáról, egy asszony k?nnyeir?l.
B?g?. B?g? miatt sír, de engem sosem siratott.
Dudor egy hónappal korábban született, mint kellett volna, és olyan gyakran betegeskedett, hogy senki nem számolt az életben maradásával. Anyja majdnem négyéves koráig várt a rendes névadással, de addigra már túl kés? volt. Az egész falu Dudornak hívta; a nevet n?vére, Meha adta neki, amikor még az anyja hasában volt. Meha nevezte el B?g?t is, de Dudor kis?ccse rendes id?ben született, nagy volt, v?r?s és er?s, mohón szívta anyja mellét, aki az apjáról akarta elnevezni, ha eléri a megfelel? kort. Csakhogy B?g? meghalt. Meghalt kétéves korában, amikor én hat voltam, három nappal a névnapja el?tt.
– A kicsid most már az istenekkel van – mondta az erdei boszorkány síró anyjának. – Sosem sérül meg t?bbé, sosem lesz éhes, sosem fog sírni. Az istenek levitték a f?ldbe, a fákba. Az istenek itt vannak k?rül?ttünk, a sziklákban és a patakokban, a madarakban és az állatokban. A te B?g?d most csatlakozott hozzájuk. ? lesz a világ, és mindaz, ami benne van.
Az ?regasszony szavai késként hatoltak Dudor lelkébe. B?g? lát! Figyel engem! Tudja! Dudor nem rejthette el el?le, nem bújhatott be az anyja szoknyája m?gé, nem futhatott el a kutyákkal, hogy megmenekülj?n apja haragjától. A kutyák. Csonkafarkú, Szaglász és Morgó. Jó kutyák voltak. A barátaim.
Amikor az apja meglátta a kutyákat szaglászni B?g? teteme mellett, nem tudhatta, melyik k?vette el, ezért mind a hármat agyonverte a fejszéjével. Annyira remegett a keze, hogy Szaglászt csak két ütéssel tudta elcsendesíteni, Morgóhoz pedig négy kellett. A vér nehéz szaga megülte a leveg?t, a haldokló kutyák rettenetes hangokat adtak ki, Csonkafarkú mégis odament, amikor az apja hívta. ? volt a legid?sebb kutya, kiképzése legy?zte a félelmét. Mire Dudor belebújt a b?rébe, már kés? volt.
Ne, apám, kérlek! – próbálta mondani, de a kutyák nem beszélik az ember nyelvét, így csak szánalmas nyüszítés szakadt ki a torkán. A fejsze éle az ?reg kutya koponyájának k?zepét találta el, és a fiú a kunyhóban felsikoltott. Innen tudták meg. Két nappal kés?bb az apja bevonszolta ?t az erd?be. Magával vitte a fejszét, és Dudor azt hitte, ugyanúgy végez vele is, mint a kutyákkal. Ehelyett azonban átadta Haggonnak.
Varamyr hirtelen riadt fel, egész testében reszketett.
– állj fel! – rikácsolta egy hang. – állj fel, indulnunk kell! T?bb százan vannak!
Merev, fehér hótakaró borította be. Annyira hideg! Amikor mozdulni próbált, rá kellett j?nnie, hogy a keze odafagyott a f?ldh?z. Ott hagyott némi b?rt, mik?zben kiszabadította.
– állj fel! – sikoltotta a n? újra. – J?nnek!
Bogáncs visszatért. A vállánál fogva rázta, és az arcába üv?lt?z?tt. Varamyr érezte meleg leheletét fagytól elzsibbadt arcán. Most! – gondolta. Most tedd meg, kül?nben véged!
?sszegy?jt?tte minden erejét, elhagyta a testét, és belek?lt?z?tt a n?ébe.
Bogáncs háta ívbe feszült, a lándzsaasszony sikoltott.
F?rtelmes. Vajon Bogáncs mondta, ? maga vagy Haggon? Sosem tudta meg. Régi teste a hóba roskadt, ahogy a n? ujjainak szorítása meglazult. A lándzsaasszony sikoltozva vonaglott. Az árnyékmacskája annak idején t?bbsz?r harcolt ellene, a hómedve pedig egy alkalommal teljesen megvadult, a fákat, a sziklákat és az üres leveg?t csapdosta, de ez sokkal rosszabb volt annál.
– Kifelé, kifelé! – hallotta saját kiáltását a n? szájából.