A félelem támolyogva talpra kényszerítette. Kezét az oldalára szorítva, hogy csillapítsa a vérzést, lassan az ajtóhoz tántorgott, félrehúzta a kiakasztott állatb?rt, és fehér fallal találta magát szemk?zt. Hó. Nem csoda, hogy olyan füst és s?tét volt odabent A hó betemette a kunyhót.
Amikor Varamyr nekifeszült, a még lágy és nedves hófal engedett Odakint az éjszaka fehér volt, akár a halál; vékony, sápadt felh?k táncoltak az ezüst?s hold k?rül, ezernyi csillag hideg tekintete el?tt. Látta a t?bbi betemetett kunyhó alakját a hó alatt, azokon túl pedig egy jégpáncélba ?lt?z?tt varsafa halovány árnyékát. Délre és nyugatra, a dombvidék fehér vadonjában a h?mp?lyg? hódara kivételével semmi sem mozdult.
– Bogáncs! – kiáltotta Varamyr reszketeg hangon, azon t?prengve, vajon milyen messzire mehetett a n?. – Bogáncs! Asszony! Hol vagy?
A távolban farkas üv?lt?tt.
Varamyr megborzongott. Ugyanolyan jól ismerte ezt az üv?ltést, mint egykor Dudor az anyja arcát. Félszem. ? volt a három k?zül a legid?sebb, a legnagyobb, a legvadabb. Cserkész volt a karcsúbb, gyorsabb, fiatalabb, Ravasz pedig az okosabb, de mindketten féltek Félszemt?l. A vén farkas rettenthetetlen, kíméletlen, ádáz ragadozó volt
Varamyr a sas halálának agóniájában elvesztette az irányítást a t?bbi állata felett. árnyékmacskája berohant az erd?be, míg a hómedve a k?rül?tte állók ellen fordult, és négy embert széttépett, mire egy dárda leterítette. Varamyrt is meg?lte volna, ha eléri. A medve gy?l?lte ?t, mindig tombolni kezdett, amikor belebújt a testébe vagy felkapaszkodott a hátára.
A farkasai viszont...
A testvéreim. A falkám. A hideg éjszakákon sokszor aludt a farkasaival, bozontos bundájuk segítette melegen tartani. Ha meghalok, lakmároznak a húsomból, és a tavaszi olvadást már csak a csontjaim fogják k?sz?nteni. A gondolat kül?n?s módon megnyugtatta. A farkasok gyakran hoztak neki zsákmányt vadászataikról, ill?nek t?nt hát, hogy végül ? etesse meg ?ket. Második életét talán úgy fogja kezdeni, hogy saját halott, de még meleg húsát marcangolja.
A kutyákkal lehetett a legk?nnyebben k?teléket kialakítani; olyan k?zel éltek az emberekhez, hogy maguk is szinte azok voltak. Belebújni egy kutya b?rébe majdnem olyan volt, mint felhúzni egy jól bejáratott, megpuhult b?r? csizmát. Ahogy a csizma kialakítása k?vette a láb alakját, a kutya is arra termett, hogy elfogadja a nyak?rvet, még ha ezt a nyak?rvet emberi szem nem is láthatta. A farkasokkal már nehezebben ment. Az ember ?sszebarátkozhat egy farkassal, talán még engedelmességre is szoktathatja, de soha nem szelídítheti meg.
– A farkasok és a n?k egy életre házasodnak – mondta gyakran Haggon. – Ha megszállsz egyet, az már házasság. Attól a naptól fogva a farkas része leszel, ? pedig a tiéd. Mindketten megváltoztok.
A t?bbi vadat jobb békén hagyni, mondta. A macskák hiúk és kegyetlenek, mindig készek ellened fordulni. A szarvasok és ?zek prédák; ha túl hosszú ideig viseli a b?rüket, még a legbátrabb ember is gyávává válik. Medvék, vaddisznók, hódok, menyétek... Haggon szerint szóba sem j?hettek.
– Van b?r, amit soha nem akarsz viselni, k?ly?k. Nem tetszene neked, amivé válnál.
úgy vélte, a madarak a legrosszabbak.
– Az ember nem arra termett, hogy elhagyja a f?ldet. Ha túl sok id?t t?ltesz a felh?k k?z?tt, soha t?bbé nem akarsz visszaj?nni. Ismerek b?rváltókat, akik héjákkal, baglyokkal, hollókkal próbálkoztak. Még emberi alakban is csak ülnek ábrándozva, és azt a rohadt kékséget bámulják.
Azonban nem minden b?rváltó érezte ugyanazt. Egyszer, amikor Dudor még csak tízéves volt, Haggon elvitte ?t egy gy?lésre. A vargok, a farkastestvérek voltak a legt?bben, de a fiú a t?bbieket sokkal kül?n?sebbnek és leny?g?z?bbnek találta. Borroq hasonlított a vaddisznójára, csak az agyarai hiányoztak, Orell sast tartott, Vadrózsa árnyékmacskát (abban a pillanatban, ahogy meglátta ?ket, Dudor is árnyékmacskát akart), és ott volt a kecskeasszony, Grisella...
ám egyikük sem volt olyan er?s, mint Hatb?r? Varamyr, még a magas, szikár, keménykez? Haggon sem. A vadász zokogva halt meg, miután Varamyr elvette t?le Szürkeirhát, amikor ki?zte bel?le, hogy átvegye az állat f?l?tt az irányítást. Neked nem lesz második életed, vénember. Akkor még Háromb?r? Varamyrnak hívta magát. Szürkeirha volt a negyedik, bár a vén farkas gyenge volt, és fogatlan, és nemsokára k?vette Haggont a halálba.
Varamyr képes volt bármilyen állatot megszállni, átvenni az irányítást az akarata felett, belebújni a b?rébe. Kutya vagy farkas, medve vagy hód...
Bogáncs, gondolta.