Nem ismer fel engem, j?tt rá Varamyr, de miért is ismerne? Az állatai nélkül nem t?nt fontos embernek. én voltam Hatb?r? Varamyr, aki egy asztalnál evett Mance Ryderrel. Tízéves korában saját magát nevezte el Varamyrnak. úrhoz ill? név, dalok után kiáltó, er?s és félelmetes név. Mégis úgy futott a varjak el?l, akár egy megrettent nyúl. A félelmetes Varamyr nagyúr elmenekült, de nem akarta, hogy a n? is tudjon róla, ezért azt mondta, Haggon a neve. Kés?bb elgondolkodott, miért ez a név jutott eszébe az ?sszes k?zül, amit választhatott volna. Megettem a szívét, ittam a véréb?l és még mindig kísért.
Egy nap lovas vágtatott át a menekül?k k?z?tt ?szt?vér, fehér hátasán, azt kiabálva, hogy mindenki menjen a Tejfolyóhoz, mert a K?nnyez? harcosokat gy?jt, hogy a Koponyák Hídján átkelve elfoglalja az árnyéktornyot. Sokan k?vették; még t?bben nem. Kés?bb egy prémekbe ?lt?z?tt, borostyán ékszereket visel?, zord arcú harcos egyik tábort?zt?l a másikig járt, és arra biztatta a túlél?ket, hogy vonuljanak északra, és keressenek menedéket a thennek v?lgyében. Varamyr nem nagyon értette, miért lennének ott biztonságban, amikor maguk a thennek is elhagyták a helyet; mindenesetre t?bb százan k?vették a harcost. újabb százak távoztak az erdei boszorkánnyal, akinek a látomásában hajóflotta érkezett, hogy délre vigye a szabad népet.
– El kell jutnunk a tengerhez! – rikoltotta Vakond Anya, és k?vet?ivel kelet felé indult.
Varamyr is k?ztük lett volna, ha egy kicsit er?sebb. A szürke, hideg tenger azonban messze volt, és tudta, hogy soha nem láthatja meg. Már kilencszer meghalt vagy haldokolt, és ez lesz az igaz halála. Egy mókusb?r k?peny, gondolta. Megkéselt egy mókusb?r k?penyért.
A k?peny tulajdonosa meghalt, tarkóját csontszilánkokkal tarkított v?r?s péppé zúzták, de a ruhadarab kényelmesnek és vastagnak t?nt. Havazott, Varamyr pedig elvesztette saját k?penyét a Falnál. Alvóprémjei, gyapjú alsóruházata, bárányb?r csizmája, prémmel szegélyezett keszty?je, mézs?re és ?sszegy?jt?tt élelme, a hajfonatok, melyeket a vele háló n?kt?l kapott, még az arany karperec is, amit Mance adott neki... mind odalett. Elégtem és meghaltam, aztán a félelemt?l és a fájdalomtól fél?rülten rohantam. Az emlék még mindig szégyennel t?lt?tte el, de nem volt egyedül. Mások is futottak, százak, ezrek. A csata elveszett. Megérkeztek az acélba ?lt?z?tt, legy?zhetetlen lovagok, és mindenkit meg?ltek, aki ott maradt harcolni. Menekülés és halál k?z?tt kellett választani.
A halál el?l azonban nem lehetett olyan k?nnyen elmenekülni. így amikor Varamyr rábukkant a halott n?re az erd?ben, és letérdelt, hogy megszabadítsa a k?penyét?l, nem vette észre a fiút, amíg el? nem ugrott rejtekéb?l, hogy az oldalába mártsa csontkését, és kitépje a k?penyt elmerevedett ujjai k?zül.
– Az anyja volt – mondta Bogáncs kés?bb, miután a fiú elszaladt. – Amikor látta, hogy ki akarod rabolni az anyját...
– Halott volt! – Varamyr elfintorodott, ahogy a csontt? átfúrta a b?rét. – Valaki szétzúzta a fejét. Biztosan egy varjú.
– Nem varjú volt. Szarulábúak. Láttam. – T?jével ?sszevarrta a sebet az oldalán. – Ezek vademberek, és ki maradt, hogy kordában tartsa ?ket?
Senki. Mance halott, a szabad népnek vége. A thennek, az óriások, a szarulábúak, a hegyes fogú barlanglakók és a nyugati part t?rzsei a csontszekereikkel... mindannyian halálra voltak ítélve. Még a varjak is. Lehet, hogy még nem tudják, de azok a fekete k?penyes fattyúk a t?bbiekkel együtt fognak elpusztulni. Az ellenség k?zeledett.
Haggon érces hangja visszhangzott a fejében.
– Tucatnyi halált fogsz halni, fiú, és mindegyik fájni fog... de amikor j?n az igaz halálod, újra élni fogsz. Azt mondják, a második élet egyszer?bb és édesebb.
Hatb?r? Varamyr nemsokára megtudja, igazat beszélt-e Haggon. érezte az igaz halál ízét a leveg?t megt?lt? füstben, érezte a forróságban az ujjai alatt, amikor benyúlt a ruhája alá, hogy kitapogassa a sebét. A hideg ismét belek?lt?z?tt, mélyen a csontjaiba. Ezúttal a fagy fog végezni vele.
Legutolsó halálát t?z okozta. Elégtem. Zavarodottságában el?sz?r azt hitte, egy íjász a Falról lángoló nyílvessz?vel találta el... csakhogy a t?z belül volt, onnan borította el. és a fájdalom...
Varamyr korábban már kilenc alkalommal meghalt Egyszer dárdad?fést?l, egyszer egy medve fogaival a nyakán, egyszer pedig vér?z?nben, amikor világra hozott egy halott k?lyk?t. Az els? halálát hatéves korában élte át, amikor apja fejszéje bezúzta a fejét. ám még az sem volt annyira fájdalmas, mint a zsigereiben képz?d? t?z, ahogy végignyalja a szárnyait, és elemészti. Amikor megpróbált kirepülni bel?le, rémülete még feljebb szította a lángokat, és még forróbban égett tovább. Az egyik pillanatban még a Fal felett keringett, sasszemével a lenti mozgást figyelte. Aztán a lángok fekete salakká változtatták a szívét, és a tudata sikoltva tért vissza saját testébe. Egy id?re elvesztette az eszét. Már az emlék is elég volt hozzá, hogy megborzongjon.
Ekkor vette észre, hogy kialudt a tüze.